Kötőszó

„Sajnos mi, keresztyének hajlunk arra, hogy a szenvedésnek önmagában értéket tulajdonítsunk, mintegy igazolva, hogy ami bennünket ér, az valójában a Krisztus keresztjében való részesedés. Én óvakodom ettől a megközelítéstől...” 

Szerző: Hegedűs Attila ǀ Fotó: Freepik.com 

Kezdő magyartanárként egyszer Csokonai verseit tanítottam, és arról meséltem a diákoknak, hogy milyen fájdalmas volt a Lilla-szerelem: szerették egymást, de a leány apja, a komáromi kereskedő nem volt hajlandó egy csóró költőnek adni a lányát, így nem lehettek egymáséi. Épp ennek a tragédiájáról beszéltem, amikor a hátsó padokból valaki hangosan felkiáltott: „Miért nem szerzett magának egy másik csajt?” Ennyit a katarzisról…

Megnémultam. Mit lehet erre válaszolni? Igaz is, miért? Miért vállalta a beteljesületlen szerelem kínját, a meddő szenvedést? Mennyivel egyszerűbb lenne odébbállni, keresni valaki mást? Mire jó a plátói szerelem fájdalma? – kérdezem én is, sokszori kamaszkori tapasztalatok után. Megéri vállalni a szenvedést?

De jó, hogy szenvedek! Biztos?

Nem vagyok mazochista, nem keresem a szenvedést, nem hiszem, hogy örülni kellene, ha fájdalom ér bennünket. Még kamaszkoromban találkoztam olyan mélyen hívő fiatalokkal, akik egy kazettára felvett prédikációt mutattak nekem: a szónok arról beszélt, milyen jó volt, amikor szenvedhetett, és milyen ürességérzése volt, amikor egy napon nem jutott neki a szenvedésből. Iszonyodva hallgattam a szavait. Tényleg akarni kell a szenvedést, vágyni rá? Biztos, hogy ez a vallásos hit, nem pedig a pszichiátriai problémák bizonyítéka? Tényleg rosszul kell magamat érezni, amikor azt mondom: most éppen minden rendben van körülöttem?

Sajnos mi, keresztyének hajlunk arra, hogy a szenvedésnek önmagában értéket tulajdonítsunk, mintegy igazolva, hogy ami bennünket ér, az valójában a Krisztus keresztjében való részesedés. Én óvakodom ettől a megközelítéstől. Főleg akkor, amikor kényelmesen kibélelt életű emberek próbálnak minden őket ért kellemetlenséget, kritikát ezzel magyarázni. És eszükbe sem jut, hogy ők maguk is tehetnek az ellenük felhozott vádakról.

Különben is, az emberi élet alapvetően együtt jár a fájdalommal – ezzel kár kérkedni. Ahogy senki nem mondja, hogy „ha tudnátok, milyen fájdalmas volt, amikor megszülettem!”, úgy senkinek nem lenne joga az élettel együtt járó nehézségekből babérkoszorút szőni magának. Ahogy Hobo énekelte egyik dalában: „Én meg azért vagyok ellenálló, / Mert igazoltatott a rendőr egyszer.” [Éjszakai Budapest blues – a szerk.] Tényleg? Hát nem nevetséges, megalázó, ha magunkat mindenáron a szenvedések emberének akarjuk beállítani?

Nem hiszek a szenvedés öncélú örömében. De látnom kell, hogy van, amikor elkerülhetetlen a fájdalom.

Oldjuk meg!

Olvasom az életmód-tanácsadó cikkeket, és azt látom, hasznos tanácsokat adnak, hogy elkerüld a buktatókat. És ilyenkor azt kérdezem: most tényleg azt hiszik, hogy megoldást kínálnak?

Egy régi kabaréjelenetben a beteg panaszkodik az orvosnak, hogy nagyon viszket a háta. A doktor felír neki egy gyógyszert, amelytől a viszketés ugyan elmúlik, de mellékhatásként kettős látás alakul ki. Az orvos gyógyszert ír a kettős látásra, el is múlik, de mellékhatásként kihullik a beteg haja. Ekkor hajhullás elleni szert kap, hatásos is, de a mellékhatásaként kezd nőies lenni. Újabb gyógyszer, és a páciens egészséges: jól lát, nem hullik a haja, férfias, semmi baj – csak egy probléma van: viszket a háta.

Nem ismerős? Meg akarjuk oldani a problémákat, különféle gyógyszereket, módszereket használunk, hogy elkerüljük a bajokat – és a végén kiderül, hogy valójában nem úszunk meg semmit, csak problémáról problémára bukdácsolunk. Minden módszer, amelyet bevetünk, hogy a fájdalmat, a kínt elkerüljük, csak arra eszköz, hogy egy másik kínnal találkozhassunk. Ügyeskedünk, hátha megússzuk, majd amikor nem sikerül, tovább ügyeskedünk. Csakhogy az életet nem lehet megoldani, csak megélni – és ez igaz az életet kísérő fájdalmakra is.

Mintha aknamezőn sétálgatnánk: nem az a kérdés, aknára lépünk-e, hanem az, melyikre. Persze a hasonlat sántít: az aknamező mindenképp gyilkol, az élettel természetszerűen együtt járó szenvedések viszont lehetnek felemelőek is.

Amikor nem lehet nem szenvedni

Azon tűnődöm, Jézus hogyan állt a szenvedéshez. Hozzászoktunk, ezért olyan könnyen elviseljük Jézus látványát a kereszten; azt hihetjük, hogy ő maga könnyen vette, vágyódott rá, szinte akarta. Hát nagyon nem. A halála előtti éjszaka vért izzadt félelmében, mindenáron meg akart szökni a szenvedés elől. Egyenesen Isten segítségét kellett kérnie, hogy vállalni tudja mindazt, ami várt rá.

De azt is tudta, hogy van teher, amely elől nem lehet elmenekülni, hogy egyszerűen nincs más út. Ha azt az utolsó utat fel a Golgotára nem vállalja, az előbbiek is csak szép szavak maradnak szeretetről, megbocsátásról, együttélésről. Jézus szavai, példázatai a mindennél jobban szerető Istenről épp attól vágnak fejbe, hogy aki mondja őket, a szenvedésig és a halálig elmegy.

Jézusnak ezt az utat végig kellett járnia. Én pedig szégyellném a saját emberi problémáimat az ő szenvedéséhez hasonlítani.