Kötőszó

Bizony az! Én például éveken keresztül vacak voltam benne (majdnem másik szót használtam), és elmúltam negyven, amikor számomra is meglepő módon képes voltam határozott döntést hozni. Persze korábban is hoztam döntéseket, de azok vagy egyértelműek voltak (hova megyek egyetemre, ki lesz a párom), vagy nyögvenyelős, a kényszer szülte döntések. De igazi felnőtt emberként dönteni – no, az már nem semmi.

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Pexels.com

Éppen azért, mert miközben döntesz, gyakran mindkét lehetőség vonzó. Egyszer kamaszkoromban gyors látogatást kellett tennem egyik nagynénémnél, aki megkérdezte, mit kérek ebédre: rántott húst vagy kelkáposzta-főzeléket. Nos, aki ismer, tudja, hogy a káposztával kapcsolatban súlyos averzióim vannak; ha én írtam volna Dante helyett az Isteni színjátékot, a pokol legmélyén Júdást kelkáposzta-főzelékkel etették volna. Egy ilyen helyzetben könnyű volt a döntés… De a legtöbbször nem ilyen egyértelmű helyzetek várnak ránk. Keresztyén körökben hallottam azt a véleményt is, hogy az az igazi jézusi döntés, ha mindig a nehezebb utat választod. Nem tudom, tényleg ennyire mechanikus-e a dolog, és hogy látjuk-e, hosszú távon melyik lesz a széles, és melyik a keskeny út. Minden előre kész választól ódzkodom.

Gyakran érezzük, hogy két jó vagy éppen két rossz között kell döntenünk. Melyik a kevésbé rossz? Melyik jóról mondjak le? Felnőttlétünk épp arról szól, hogy képesek vagyunk dönteni. Főleg most, a továbbtanulás, iskolaválasztások időszakában tudunk félni a döntéstől és annak következményeitől.

Nem vagyok életmód-tanácsadó, hogy megmondjam, hogyan kell csinálni, de pár tapasztalatomat szívesen megosztom veletek.

Nincs visszaút! (Szerencsére)

Egy zsidó anekdota szerint a jüdische mame (zsidó anyuka) két inget vesz a fiának. Amikor az egyiket felveszi, a mama sírós hangon kérdezi: „A másik nem tetszik?” (Mielőtt valaki felháborodna: a zsidó kultúrának szerves része a vicc, az önirónia, nem rajtuk, hanem velük együtt nevetek.) Miről is szól ez a poén? Arról, hogy ha valahogyan döntök, automatikusan kizárom a másik utat. Nem lehetek egyszerre lelkiismeretes családapa, világjáró rockzenész és könyvek között magányosan élő szerzetes – akkor sem, ha valakinek mindhárom út szimpatikus. Bármelyiket választod, a többit el kell engedned.

Mi lett volna, ha…? Ha másik egyetemre megyek, más életformát élek, másik városban vállalok munkát? Egy életet el lehet tölteni ezzel a rágódással. És vannak, akik ezzel is töltik az életüket, és sokan az ettől való féltükben nem tudnak dönteni.

De tegyük föl a kérdést: mi van, ha az egyiket választom? Mi lesz a másik lehetőséggel? Semmi. Az már nem lesz – helyette lesz egy új helyzet, egy éppen akkor aktuális élet, amely megint teli lesz döntési helyzetetekkel. Nem mondhatod, hogy jól vagy rosszul döntöttél, hiszen nem tudod, milyen lett volna a másik út. (Na jó, van, amikor egyértelmű, hogy a rosszabb utat választod, de akkor sem történik más, mint hogy létrehozol egy új, esetleg nehezebb helyzetet, amelyben meg kell tanulnod emberségesen élni. Akkor az lesz a te életed.)

Szerintem jó, hogy nem lehet visszamenni, kipróbálni, mi lett volna, ha máshogyan döntök. Jó, hogy nincs egy időgép, amellyel visszamenve korrigálhatom a múltat. Félő, hogy az egész életemet ezen a gépen tölteném – és így elvesztegetném.

Pál apostol kifejezetten boldognak, vagyis áldottnak mondja azt, aki meri azt mondani: igen, én így döntöttem, utólag nem akarok visszakozni. Ő azoknak mondja, akik azon vacillálnak, hogy szabad-e keresztyén emberként bizonyos húsokat megenni. Pál azt mondja: lényegében mindegy. Dönts! És ha döntöttél, utólag ne azon rágódj, hogy máshogy kellett volna.

Azzal dönts, akivel kell!

Amikor egyetemre mész, sokaknak lehet róla véleménye: a szüleidnek, a tanáraidnak, a haveroknak, még a szomszéd néninek is. Mind lehet érdekes. Egyik a személyiségedet ismeri, másik a tárgyi tudásodat, harmadik a várost, ahova kerülsz, negyedik az egyetem színvonalát… Mind lehet megszívlelendő vélemény. De a jelentkezési lapot neked kell kitöltened!

Van olyan is, amikor valaki „kibic”, csak kívülről akar beleszólni az életedbe. Beugrik egy élmény: végzős teológus voltam (a kilencvenes évek derekán), a kolesz folyosóján beszélgettünk valakivel, akit akkor láttunk először, már nem is tudom, hogyan keveredett oda. Elmondtam, hogy hosszú távon szeretnék iskolalelkész lenni, mire ő: az jó, de inkább a jugoszláviai menekülteket kellene lelkigondozni. Nem értettem: nem ismerek egy délszláv nyelvet sem, nem értek hozzá – miért kellene egy idegennek megmondania, merre menjek?

Persze hallgass meg minden véleményt. De a végső döntést annak az egy-két embernek kell kimondania, akik igazából fontosak. Ez néha fájdalmas lehet: szülők, akik nehezen engedik el felnőtt gyermekeiket, tragédiának élik meg, amikor friss házas gyermekük jövendő életük döntéseit a párjával és nem velük, a szüleikkel hozza meg. Meg lehet és meg is kell hallgatni másokat is, de a felnőtt és szabad döntés az, amit te mondasz ki, és nem mások mondatnak ki veled.

Valamikor a pályám elején egy nehéz döntés elé kerültem, és úgy döntöttem, visszalépek egy lelkészi meghívásnál. Írtam egy jó hosszú levelet, amelyben döntésem mindenféle oldalát őszintén feltártam. Elküldés előtt megmutattam volt főnökömnek, lelki atyámnak, aki elolvasva ezt mondta: „Jó, hogy leírtad, mert neked fontos volt ezt tisztázni, de ezt tedd be a fiókodba, nekik pedig annyit írj: »Köszönöm a lehetőséget, de mégsem élek vele.«” Igaza volt. Nem kell minden döntést mindenkinek megmagyarázni. Te gondold végig az érveket és ellenérveket, rágódj nyugodtan a döntés előtt, de ez legyen a te belső ügyed. Számodra legyen vállalható, ne azt lesd, a másik mit szól hozzá!

Pár hete olvastam egy újságban, hogy egy általam nagyra becsült közszereplő hosszú nyílt levélben írta le, miért vállalt el egy állást. Megértem az aggódását, hiszen a mai közéletben minden döntés egyben állásfoglalásnak is tűnik. Annak a levélnek meg kellett születnie. Mégis, elolvasva azt éreztem: ezt kár volt nyilvánosságra hozni. Ez az ő belső, személyes vívódása, és tisztelem, mert végiggondolta, de nem tartozik másra. Ami számára magyarázat, másnak csak magyarázkodás.

Amikor döntünk, ne akarjuk mások egyetértését kivívni, mert úgysem lehet! Éppen elég, ha mi meg vagyunk győződve arról, hogy így kell döntenünk.

A legfontosabb döntés nem a tied!

Átgondolva életemet, egy furcsa dologra jöttem rá: a legfontosabb, legalapvetőbb dolgaimról, amelyek meghatározzák, ki is vagyok, nem én döntöttem. Nem én döntöttem szüleimről, a családról, amelyben felnevelkedtem. Nem én döntöttem anyanyelvemről. Az országról, ahol felnőttem. Nem én döntöttem arról sem, hogy nő vagyok vagy férfi. Márpedig ezek adják meg az alapot arra, hogy most, felnőttként dönteni tudjak. És nem én döntöttem úgy, hogy ember vagyok, Isten képmása. És nem én döntöttem úgy, hogy Istenhez tartozom. Én inkább csak igent mondtam (tudomásul vettem?) azt, amit ő már helyettem eldöntött.

Ne higgyétek, hogy ez szomorú dolog! Nem csak az az igazából enyém, amire én mondtam igent. Jó érzés, hogy van, ami ennél mélyebb, ami nem tőlem függ, mégis életem alapját adja meg. És furcsa módon épp ez a tudás ad erőt a döntéshez. Mert ha a lényeg nem tőlem függ, akkor az én döntésem sem lesz tragikusan súlyos. Mi van, ha véletlenül rosszul döntök? Vége a világnak? Kiesek Isten szeretetéből? Nem hiszem. Nem kell, hogy remegjen a kezem, amikor valamire igent mondok – van lehetőségem rettegés nélkül mérlegelni.

És ha valami nem úgy sül el, ahogy én elterveztem? Nem mondom, hogy semmi baj, de Isten akkor is ott lesz, és mellettem áll a következő döntésnél is. Rosszul dönthetek. Tragikusat, végzeteset csak akkor, ha nem hiszem, hogy Isten itt áll mellettem. Itt állt akkor is, amikor én még nem dönthettem, és itt fog állni minden napon. Az én döntésem nélkül is.