Kötőszó

Van egy ősrégi PlayStationünk itthon. Ahogy növekednek a fiaim, egyre kevesebbet használják, de időnként azért elő-előveszik a konzolt. Nemrég szereztek egy új játékot, de amikor örömmel beletették a készülékbe, kiderült, hogy nem tudják használni: a régi gépnek kevés volt hozzá a memóriája, kellett még körülbelül tíz giga. Szerencsére egy pendrive-val könnyedén megoldható volt a dolog...

Szöveg: Hegedűs Attila | Fotó: Unspalsh.com

Mentünk a számítógépes boltba, mondtuk, egy ilyen kis tárhelyű pendrive-ot keresünk. Az eladó kedvesen mosolygott: „A legkisebb is harminchat gigás” – válaszolta. Mi éppoly kedvesen mondtuk: „Remek, azt kérjük!” De az eladó még kedvesebben folytatta: „Van hetvenkét gigás is, és csak egy ezressel drágább.” És már nyomta is a kezünkbe. Mi pedig, ha lehet, még ennél is kedvesebben mondtuk, hogy köszönjük, nem kérjük. Dehát az sokkal jobban megéri! Akkor sem kérjük. Kétszer akkora tárhely, és alig drágább – erősködött. Köszönjük, nem. „Dehát miért nem?” – kérdezte kétségbeesetten. „Mert nincs rá szükségünk” – válaszoltuk.

Szegénynek elkerekedett a szeme, leesett az álla. Erre a válaszra végképp nem számított. Hogy valaki csak azért ne vegyen meg valamit, mert nincs rá szüksége? Hát ez meg mi? Próbálta értelmezni a helyzetet, láttam, ahogy magában igyekszik szellemi állapotunkat felmérni, sikertelenül.

A szükség határai

Jó lenne büszke lenni arra, hogy az én családom ilyen: csak azt vesszük meg, amire tényleg szükségünk van. Csak hát ez sajnos nem igaz. Igyekszem minél kevesebbet pazarolni, de ezt nem lehet mindig kiszámolni. A más- vagy harmadnapos zsemléből melegszendvics lesz, a végképp megszáradtból zsemlemorzsa, de van, amikor nem tudom megúszni a kukát. Szégyen, nem szégyen, ez van.

De azért nem mindegy, hogy észreveszem-e, hol vannak a határok. Mármint az igazi szükségleteim határai. Nem mindig lehet ennyire számszerűsíteni, mint a pendrive-nál, de azért gyakran lehet tudni, mi az, amire még tényleg szükségünk van.

Állítólag a Dubajban megtartott klímacsúcson a hotelben annyira erősre állították a hűtőberendezést, hogy kályhákat kellett mellé rakni. A nap tüzesen sütött, olyannyira, hogy sok energiával le kellett hűteni a levegőt, hogy aztán kályhával, sok energiát pazarolva felfűtsék. Jó lenne elhinni, hogy ez a pazarlás csak a világ másik felére igaz. Csak sajnos nem ringathatom magamat ebben az illúzióban.

Mit tudsz elkölteni?

Amikor a lottón három-négymilliárd forint felettiek a nyeremények, meg szoktam kérdezni a diákjaimat, mit kezdenének ennyi pénzzel. „Elkölteném!” – hangzik a válasz. És mire? Jönnek az ötletek: ház, kocsi, utazás. Én meg óvatosan emlékeztetem őket, hogy képtelenség ennyi pénzt úgy elkölteni, hogy annak értelme is legyen.

Nem hiszik el, úgyhogy bizonyítom: oké, veszel tíz autót, de ebből egyszerre kilenc mindig a garázsban porosodik, haszontalan, csak arra jó, hogy elmondhasd, „nekem van”… Szabadon bejárhatod a világot? Igen, de azzal ugye tisztában vagy, hogy időd nagy részét egy repülő fémdobozba zárva, illetve repterek váróiban fogod tölteni, nem szabadon? Akkor már inkább kiülök a Balaton-partra, ott tényleg szabad vagyok, csak az meg „sajnos” kevésbe kerül. Emellett szeretem a gasztronómiát, szívem szerint kipróbálnám a világ összes ételét. Igen ám, csakhogy – bármekkora is – sajnos csak egy gyomrom van: akkor sem tudnék bizonyos mennyiségnél többet enni, ha meg tudnám fizetni. Ráadásul kérdéses, jó-e, ha nemcsak az ételre, hanem utána a fogyókúrára is sokat kell költeni…

Erről jut eszembe, egyszer láttam egy dokumentumfilmet kőgazdag emberekről, akik már azon versenyeztek, ki tud többet költeni. Borzongva láttam a hamburgert, amelyet arannyal futtattak be – ettől nem lett finomabb, de legalább drágább. Nem értettem: ha nekem rengeteg pénzem lenne, a világ legjobb hamburgerét szeretném megkóstolni, nem a legdrágábbat.

Akárhogy is számolom, van egy határ, amennyinél többet nem tudnék saját magamra költeni – az összes többi olyan lenne, amiből semmit nem élveznék, fölösleges pénzkidobás. Élni, élvezni akarom a világot, nem birtokolni. És ebben a pénz csak egy ideig tud segíteni.

Ha én gazdag lennék…

Azon is tűnődtem, ki számít igazán gazdagnak. Mármint anyagilag. Az én válaszom erre: az, akinek nem probléma a pénz. Márpedig ha az a bajom, hogy hónap végére mindig negatívba csúszik a bankszámlám, akkor az bizony probléma.

De mi van akkor, ha azzal kell foglalkoznom, hogy hova fektessem be a pénzemet, melyik bank megbízhatóbb, melyik állampapír a kedvezőbb; ha arról kell tárgyalnom, melyik beruházás a jobb? Akkor nem probléma a pénz? Dehogynem! Csak akkor nem a hiánya, hanem a léte idegesítene. De vajon az jobb lenne? Nem hiszem.

Minél többször járom körül a kérdést, annál közelebb kerülök a Hegyi beszédhez, az égi madarakhoz és a mező liliomaihoz: „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” (Mt 6,26–29; Szent István társulati fordítás) Sem a madár, sem a liliom nem szegény, mert megvan mindene, ami kell. És egyik sem gazdag, mert semmije nincs azon túl, amire szüksége van. Vagy éppen emiatt gazdagok?

Hihetetlenül nehéz az egyensúlyt megtalálni. Mi az, amire tényleg szükség van, és mi az, amiről csak el akarják veled hitetni, hogy szükséged van rá? Mikor leszünk szabadok, mint a madarak és a liliomok? Lehetünk-e egyáltalán azok? Harmincöt éve lazán elvoltunk mobil nélkül (nem is létezett), de még vonalas telefon nélkül is (az létezett, de nekünk pont nem volt). Tudnék ma teljes életet élni nélkülük? Nem tudom.

Nincs egyértelmű határ a szükség és az igény között. Az a pillanat a számítógépes boltban, amikor pontosan meg tudtam mondani, mire van szükségem, ritka ajándék volt. Az élet általában nem ilyen tiszta. De ha már egyéltalán felteszem a kérdést magamban, akkor előrébb léptem.