Kötőszó

Nagy ajándékot kaptam: egy énekkari fellépés ürügyén pár napot a tengerparton tölthettem. Nagyon ritkán jutok el a tengerhez, ráadásul életemben most először láttam úgy igazából, teljes nagyságában. Emlékeim szerint eddig csak öblökkel, szigetekkel és félszigetekkel szabdalt tengerpartot láttam, de a végtelenséget most éltem meg először: amerre csak nézek, víz, és nincs vége, csak egy éles vonal szemmagasságban, amely után nem a szemközti part jön, hanem az égbolt. Katartikus élmény volt ülni és nézni!

Szöveg: Hegedűs Attila | Fotó: Unsplash.com

A végtelennel találkoztam. Onnan nézve az én apró-cseprő bajaim, a hétköznapok idegeskedései olyan lényegtelennek, kicsinek tűntek! Ég és föld találkozását, a végtelen földi vizek és a végtelen égi vizek találkozását szemlélve komolyan az a legfontosabb kérdés, ki viszi le reggel a kutyát sétálni?

Tudom, patetikus vagyok, de az élmény is az volt. És miközben szinte habzsolta a szemem a látványt, és próbáltam betelni a csodával, az járt a fejemben, hogy ha itt élnék, biztosan mindennap lejárnék a partra egy fél órára, csak hogy nézzem a vizet.

Biztosan? Lelkesültségemet kissé lehűtötte az, amikor láttam, hogy az apartmanunk munkatársai – a takarítók, az éttermi dolgozók – úgy végezték a dolgukat, mintha mellettük nem az a lélegzetelállító táj terült volna el, amelytől én nem tudtam szabadulni. Persze, hiszen ők ott élnek, megszokták, talán meg is unták.

Miért, meg lehet ezt unni? Nehéz elhinni – a tapasztalat mégis azt mondja: igen, meg lehet unni a csodát is. És ez az, amit nem értek.

Változtasd meg élted!

Emlékszem, elsős gimista (ma úgy mondanánk, kilencedikes) irodalmi szöveggyűjteményem egyik első verse volt Rainer Maria Rilkétől az Archaikus Apolló-torzó, benne a felszólítás: „Változtasd meg élted!” Te, aki találkoztál a földöntúli szépséggel, ne élj úgy, mint eddig! A katarzis élményének egyik legszebb megfogalmazása ez. Mégis, akárhányan látták a költeményben megelevenedő szobrot, vagy olvasták magát a költeményt, előbb-utóbb úgy éltek, mint korábban – nem változott meg az életük.

A legcinikusabb megfogalmazását ennek a tapasztalatnak a kilencvenes évek elején hallottam, amikor az akkori szupermodellről, a korszak egyik legszebb nőjéről, Claudia Schifferről terjedt el a mondás: „Valaki őt is unja…” De ennek a felismerésnek vannak cizelláltabb megfogalmazásai is.

Bibliai példák

A Bibliában két történet is van, amelyről ez jut eszembe. Az egyik egy példázat: meghal a szegény Lázár, és meghal gazdag, önző szomszédja is. Miközben ez halála után „büntetését tölti”, azt szeretné, ha Lázár visszamehetne az élők közé, hogy szóljon a még élő rokonoknak: éljetek emberségesen, nehogy veletek is ez történjen! És akkor jön a főbe kólintó válasz: a próféták, a régiek már megmondták, hogyan kellene élni, mégsem hallgattak rájuk. Ha megtörténne, hogy valaki a halottak közül jelenne meg, arra sem figyelnének.

Pedig mekkora csoda (mondhatnám így is: mekkora show!) lenne, ha megtörténne: olyan valaki mondaná el a tuti frankót, aki már elhunyt! Groteszk, az tény, de érezzük különlegességét. Egy ilyen élmény tényleg felkavarja az embert! És hideg zuhanyként jön a válasz: semmi nem történne. Éppannyira lenne hosszú hatású egy ilyen hidegrázós-bizsergető élmény, mint amilyen unottan hallgatják szombatról szombatra a rabbi beszédét, aki Mózesről beszél nekik. Kiábrándító a jézusi példázat. Nincs benne katarzis – illetve éppen a katarzis hiánya az.

A másik bibliai történet tíz gyógyult emberről szól, volt leprásokról, akiket Jézus hoz vissza az egészséges emberek közösségébe. És ebből a tízből egyetlenegy jut el odáig, hogy visszajöjjön és megköszönje. Mi van a többi kilenccel? Szerintem semmi. Élik az életet, amely újra teli van kérdéssel, problémával – hiszen ismét normális életet élhetnek, normális problémákkal: neveletlen a gyerek, idegesítő a főnök, kevés a pénz, idióta a szomszéd, a politikusokról nem is beszélve… Hát persze, hogy beleun az ember! Eszébe se jut hálát adni!

Hétköznapokban

Csak éppen a lényeg felejtődött el: a rácsodálkozás a gyógyulásra, a teljes lét lehetősége s a teljes lét csodájának megélése. Hát tényleg nem vesszük észre, hogy amiben élünk, a mindennapok mennyire vannak tele misztikummal? Bocsánat, de most giccses leszek: szerelmünk arcéle, a felkelő nap, a fák, amelyek mellett reggel elsétálunk, barátaink szava, egy szép dallam mind olyan élmény, amely miatt átélhetjük azt az elragadtatást, amelyet én éreztem a tenger partján. Egy bajuk van: ezek a csodák mindig itt vannak, ezért nem vesszük észre őket.

Nem akarok szélmalomharcot vívni, különösen nem bárkit megszégyeníteni valami miatt, ami úgy tűnik, állandó emberi tulajdonság. Nem hiszem, hogy igaza van Zoránnak, hogy „a szerelemnek múlnia kell”, bár abban igaza van, hogy nem lobog mindig akkora lánggal, mint a kezdet kezdetén. De abban igenis hiszek, hogy olykor-olykor fellobban, és nagy lánggal ég. És amikor éppen nem, az talán nem is halálának, hanem erőgyűjtésének az ideje.

Ki tudja, talán így vagyunk minden csodával, amelyet Istentől kaptunk: mi mindig az eksztázist várjuk, a felemelő élményt, és megijedünk, ha éppen az nem állandósul. És közben nem vesszük észre, hogy az ajándékok nem hagytak el bennünket. Az Ajándékozó meg végképp nem.

Jó lenne mindig „tengerparton”, a csoda állandó szépségében élni, de nem lehet. De ez nem azt jelenti, hogy elhagyott volna minket a csoda forrása. Tudni a tengerpartról, Isten szeretetéről akkor is, ha nem veszed rögtön észre, nem látványos – no, ez az igazi csoda.