Kötőszó

Jézus feltámadásának reggelén az evangéliumok szerint az üres sír hírét sietve vitte Mária a tanítványoknak, akik szinte futottak a helyszínre, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak meg az állítás igazságáról. A „húsvéti futóverseny” okát és körülményeit vizsgáljuk most.

Szöveg: Bácskai Károly egyetemi docens | Illusztráció: Rembrandt Van Rijn

Mind a négy újszövetségi evangélium egybehangzó módon tanúskodik arról, hogy az első húsvéti vasárnapon kora reggel a magdalai Mária odament Jézus sírjához, és azt megbontva találta. A szinoptikusok úgy tudják, hogy Mária többedmagával járt a sírnál, János evangélista azonban kizárólag neki tulajdonítja a felfedezést. Az ő tudósításában Mária futva adja tovább a hírt az üres sírról Simon Péternek és a jánosi szövegben kedves-talányosan elkeresztelt szeretett tanítványnak. Mária után ők szintén lábra kapnak, és odaszaladnak Jézus sírjához, hogy a saját tapasztalatukkal támasszák alá a Máriától kapott üzenetet (Jn 20,1–10).

Megdöbbentő felfedezés

Vélhetően a Jézus sírjának megmagyarázhatatlan üressége által okozott meglepetés hatására húsvét hajnalán a tanúk János evangéliumában futnak a legtöbbet. Az üres sír körüli lendületet illetően a szinoptikusok szerényebbek: Máténál a jelenlévők mindössze gyorsan távoznak a helyszínről, futni csak azután, mintegy ráadásképpen fognak.

János evangéliumában a szeretett tanítvány azonban mintha versenyezne Simon Péterrel, lehagyja őt, és elsőként ér a célba, vagyis az üres sírhoz. Megpillantja az otthagyott lepleket, de megtorpan, és váratlanul a korábban már lehajrázott Péter lép be előtte a sírkamrába. Az üres sír ténye Péter számára önmagáért beszél, noha egy villámgyors fordulattal mégsem ő, hanem a most egy névmás jótékony fátyolába burkolt másik tanítvány az, aki lát és hisz.

„A tanítványok ezután hazamentek” – állapítja meg tömören János a jelenet végén (Jn 20,10). A magdalai Mária azonban Jézus üres sírja mellett marad, és a könnyeivel küszködik. Úgy tűnik, hogy a két szapora tanú, Péter és a szeretett tanítvány a látottak, pontosabban a nem látottak egyelőre érthetetlen, csodát sejtető tényének bővebb fejtegetése nélkül siet el Mária mellett, és hagyja őt magára a sírnál.

Érdekes, hogy a húsvétvasárnap hajnalán történt megdöbbentő felfedezést azonmód követő események magva Lukács evangéliumában is megjelenik, jóllehet nála a másik tanítvány nem kap szerepet, csak a történteken csodálkozó Péter (Lk 24,12).

Ellenállhatatlan vonzerő

János evangéliumának húsvéti jelenetében kétségtelenül egy különös futóverseny szemlélői lehetünk Jézus feltámadásának reggelén. A szereplőket azonban nem a testmozgás iránti olthatatlan vágy hajtja, még csak időzavarral sem küzdenek, nem a késlekedés miatt kapkodják a lábukat. Nem vetélkednek egymással, nem azt a korábbi vitát akarják a gyorsaságuk összemérésével végleg lezárni, hogy ki a legnagyobb közülük (Lk 9,46).

A hajnali órán a magdalai Mária és a két tanítvány valami rejtélyes, titokzatos, izgalmas és vonzó esemény miatt fut. Röviden szólva, a Krisztus miatt. Éspedig nem azért, mert ő ott van, ahol a tudomásuk szerint lennie kell, hanem azért, mert nincsen ott!

Húsvét megindító, szívet dobogtató, lábat mozdító hatása nem a testileg jelen levő, ámde halott Jézusnak, hanem a sírból hiányzó, feltámadott Krisztusnak köszönhető. Miatta lehet mindenkori követőinek közössége, egyházának szolgálata ma is olyan vonzó, akár a mágnes. Ha hirtelen elbizonytalanít is a rá nem találás különös élménye, ha megütköztet is Krisztus jelenlétének kézzelfoghatatlansága és megmagyarázhatatlansága, rövidesen kimondhatjuk mi is az imént még zokogó Máriával: „Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester”, majd az előbb még kételkedő Tamással: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,16.28) A húsvéthajnali esemény titkának nyitját nem a sír ürességének érthetetlen csodája, hanem az élő Krisztus hitet ébresztő ereje rejti magában.

A kívülálló hajlamos leragadni az ürességnél, akárcsak Mária, amikor még szó szerint „a sírbolton kívül állt és sírt” (Jn 20,11). A hitetlenkedő, bizalmatlan ember a Bibliát alkalmasint ókori mendemondák gyűjteményének tekinti, neki az igehirdetés általában hosszú és alaptalan fecsegés, az úrvacsora pedig mindössze egy darab kenyér és egy korty bor. A keresztények számára azonban a Biblia és a prédikáció Isten igéje; az úrvacsora nem egyszerű ostya és nem puszta ital, hanem teológiai jellege és tartalma van, csakúgy, mint Jézus kereszthalálának és üres sírjának, egyszóval a feltámadásának.

Így már pontosabban érthető János evangélista szándéka a húsvéti történet folytatásával: amint ott sírt a magdalai Mária, behajolt a sírboltba, és látta, hogy Jézus ott áll. Ugyan nem ismerte fel őt azonnal – úgy vélte, a kertész az –, de a feltámadott megható drámaisággal a nevén szólította Máriát, és így győzte meg őt jelenlétéről.

Az első húsvéti eseménysor végéhez közeledve kiderül, hogy nem a tanítványok ide-oda szaladgálása a figyelemre méltó, hanem az, aki miatt, pontosabban, akinek a hiánya miatt futnak. Valami különös, különleges, megdöbbentően fontos változás történik a hajnalig még a sírban tudott Jézussal és ennek következtében az övéivel, a tanítványaival is.

Különleges győzelem

Húsvét ünnepének tartalma – a tudományos elemzés igénye nélkül – ez: a Jézus sírjához érkezőket meglepő, őket mozgásra serkentő, lélegzetelállító és sorsfordító élmény. Ma kiváltképpen, amikor a hét munkanapjain magát szinte a teljes kimerülésig hajszoló, a pénzkeresetbe és a hiteltörlesztésbe fulladt ember nehezebben indul. A hosszú hétvégén a testi megfontolásokon túl, dacolva a tavaszi fáradtsággal, győzve a fásultságon és a csüggedésen, Krisztus miatt még futni is érdemes!

Szenzációra éhes, a különlegességeket habzsoló világunkban megmozgat-e minket mind fizikai, mind szellemi értelemben a húsvét szenzációja és különlegessége, más szóval Jézus feltámadása? Ámde nemcsak úgy, akár az egykori moszkvai turistautazásokon a többnyire kötelező látogatás a Lenin-mauzóleumhoz a már idézett jánosi mondat jegyében: „A tanítványok ezután hazamentek”, hanem úgy, amint az evangéliumok egységesen folytatódnak; amikor a külső körülmények, a sír, a bejáratától elhengerített nagy kő, a lepedők és a halotti leplek, a fejkendő és az összegöngyölt szemfödél az elbeszélés szempontjából is elveszítik a jelentőségüket. Csak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban Jézusról írottak élményszerű beteljesedése marad, amelyről Pilinszky János, mintha a félretolt sírkőre vésné, velős dísztelenséggel ekképpen tanúskodik: „Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.” (Harmadnapon)

Nyilvánvaló, hogy az ünnep, az istentisztelet és a keresztény élet csak a szó jelképes értelmében lehet futóverseny. Húsvétkor mégis elképzelhetetlen közömbösen, a megszokástól megkötözötten és lelassultan, minden izgalom nélkül megérkezni az üres sírhoz és onnan azután ugyanúgy hazamenni. János apostol ezért nem hagyja magára olvasóit a rendkívüli élménnyel, hanem a jézusi életvitel folytatására ösztönzi őket: „Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1Jn 2,5–6)

A feltámadott Krisztus ugyanis követhető, Pál apostol szerint mind ő, mind pedig az ő feltámadásának ereje megismerhető (Fil 3,10). Az élő Mester példája arra hív, hogy magunk is testté lett szeretetként, Krisztus árnyaként és visszhangjaként éljünk a világban, ahogy Pilinszky korai kortársa, Kassák Lajos írta Harangszó című versében:

Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek

[…]

Igen, igen, az Ő árnya és visszhangja vagyunk mi

s bár nem ízlelhetjük a húsvéti bárány húsát

mindennapi kenyerünkben s vizünkben dicsérjük

hogy vérünkből való és meghalt értünk a kereszten.