Kötőszó

Szeretek a hitről, a hit természetéről, sőt a logikájáról gondolkodni. Induljak ki bárhonnan, jussak el az eredményig akármilyen úton, az Istenről való gondolkodásomnak mindig az a két szó a végső következtetése, hogy Isten van. Ugyanakkor azt is érzem, hogy sem az elmémet, sem a lelkemet nem engedhetem eltunyulni, ha a Teremtőmről van szó, ebben pedig kifejezetten serkentőleg hat rám az, amikor nem hívők Isten létezését megkérdőjelező vagy azt egyenesen tagadó érveivel találkozom.

Szerző: Balczó Mátyás | Fotó: PeteWill/Getty Images Singnature/Canva

Ilyen volt számomra a különböző – életbevágóan fontos társadalmi kérdésekkel is foglalkozó – videós tartalmakat készítő népszerű youtuber, a közel egymillió feliratkozót vonzó Radics Peti decemberben közzétett videója a keresztségről és ezzel összefüggésben Isten létezéséről.

Radics Peti nem hívő. Szándékosan nem azt a kifejezést használom, hogy hitetlen, mert ez egyfajta hívőgőg érzetét kelti bennem, amelytől idegenkedem. Hívőként mást lehitetlenezni nálam az ítélkezés egy formája, márpedig életem korábbi szakaszában ítélkeztem eleget mások felett ahhoz, hogy most ódzkodjak ettől. A nem hívő kifejezéssel viszont úgy vagyok, hogy amikor ezt mondom (írom, gondolom), a tudatom valahogy automatikusan odaképzeli elé a „még” szócskát: még nem hívő – ebben pedig ott van annak a kifejeződése, hogy bárkit bármikor szíven találhat az evangélium, bárki átélheti a hitre jutás életet megváltoztató örömét. 

Radics Peti azt mondja: miután meghal, majd meglátja, mi van odaát, és ha úgy van, akkor hisz:

„Meghalok, ott áll előttem Jézus Krisztus, és megkérdezi:

– Radics! Engem fölraktak a keresztre, te meg nem keresztelkedsz meg? Nem hiszel nekem?

– Hát így most már de.”

Ezután így összegez: „Azzal, hogy megkeresztelkedem, elismerem Isten létezését. De nem ismerhetem el, mivel még nem találkoztam vele. Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy Isten létezik, ott akarok állni előtte, akkor adjon rá lehetőséget, hogy visszajöjjek ebbe az életbe, és megkeresztelkedhessek.”

Érdekes gondolatkísérlet ez a halál utáni megkeresztelkedés, egyúttal éppen a lényegére tapint annak a kérdéskörnek, hogy mi a hit lényege. Egyáltalán mitől hit a hit: hát éppen attól, hogy valósnak fogadok el valamit, aminek a létezését földi, emberi eszközökkel nem tudom bizonyítani. Bármilyen furcsán is hangozhat egy nem hívő számára, de a kézzel meg nem fogható, tudományosan nem bizonyítható Isten semmivel sem kevésbé valóságos számomra, mint az a laptop, amelyen most éppen beírom ezeket a szavakat.

Ez nemcsak egyszerűen a hit sajátossága, hanem a hitnek a csodája, amely megszabadít bennünket annak a tévhitnek a fogságából, hogy nekünk mindent tudnunk kell. Nem kell tudnunk, mert nem tudhatunk mindent! Amióta ember él a földön, ez a mindentudás utáni hajsza az, ami elválasztja őt Istentől.

Egy nem hívő bizonyítékot vár azért, hogy higgyen, miközben ha Jézus tényleg megjelenne közöttünk, és – mondjuk – csodákat tenne a Puskás-arénában, akkor a jelen lévő nem hívők közül sokan nem megtérnének a bizonyítékok láttán, hanem nevetnének, hogy ki ez a kókler, ez „a szegény ember David Copperfieldje”, aki mindenféle trükkök, illúziók segítségével el akarja hitetni velünk, hogy ő Jézus.

Hinni a Mindenhatóban tehát felszabadít az alól a teljesíthetetlen vágy alól, hogy nekem mindent tudnom kell. Az életem teljességének megélését éppen az segíti, hogy tudomásul veszem: az én tudásom nem teljes, mert emberi mivoltomnál fogva nem lehet teljes.

Ez a felismerés nem az élet minél szélesebb körű megismerésére való törekvés ellen van, hanem éppen azt támogatja. Hívőként pedig nem többnek érzem magamat egy nem hívő embernél, hanem hálás vagyok azért, hogy általuk, az ő gondolataikban is elmélyülve tehetek bizonyságot megváltómról: Jézus Krisztusról. Aki Isten, aki van.