Kötőszó

Gondolom, mindannyian hallottatok a gyíkok különös képességéről. Ha megfogják őket (akár egy ragadozó madár, akár egy kíváncsi kiránduló) a farkuknál fogva, elméletileg három dolgot tehetnének.

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Freepik.com
Először is megtehetnék, hogy addig próbálnak szabadulni, amíg rángatózásukban, szabadságvágyukban kitartóan vergődve kimerülnek és elpusztulnak. A másik lehetőség, hogy elengedik magukat, hagyják, történjen, ami történik, tudomásul veszik, hogy talán egész későbbi életüket egy ketrecben élik le, soha többé nem futkároznak és napoznak a köveken, rosszabb esetben egy nagyobb ragadozó táplálékává válnak.
De a gyíkok nem így viselkednek, sem az első, sem a második lehetőséget nem választják. Ezek helyett egyszerűen elhullajtják a farkukat, hadd maradjon az a vadásznál vagy a ragadozónál – ők pedig csonka testtel, de elmenekülnek. És ami a legbámulatosabb, az elveszett gyíkfarok később visszanő.

Megtartani a lényeget

Bámulatba ejt ez a képesség. No nem csak a biológiai csoda, hogy visszanő egy testrész. Hanem az a képesség, hogy van, amit el lehet hagyni.

Pilinszky János mesélte, hogy amikor a háború idején fiatal bölcsészként elvitték a frontra, egy hátizsákot teletöltött könyvekkel. (Istenem, micsoda naivitás!) Aztán ahogy ment a vonat, egyre több szörnyűséget látott, a könyveket úgy dobálta ki az ablakon egyenként, mint fölösleges kacatokat, amelyeknek semmi jelentőségük nem volt abban a pokolban, amit látott. Egyetlen könyv maradt nála, az evangélium, amelyhez (saját leírása szerint) úgy ragaszkodott, mint egy kutya. Mindent elhajított, de a lényeg megmaradt. És aztán később újra megtelt a könyvtára is.

De mit érdemes megtartani? Az ember – főleg, ha élete elején áll – hajlamos arra, hogy azt mondja: én ugyan semmit nem engedek el abból, ami számomra fontos! Ne mások mondják meg, milyen legyen az egyéniségem, a ruhám, a hajszínem, a zenei ízlésem, kik legyenek a barátaim!

Alapvetően igaza van, aki így godolja. Mégis, amikor azt látom, egy diáknak konfliktusa van például a tanáraival a nyelvpiercingje vagy a lila haja miatt, és nem hajlandó engedni, óvatosan megkérdezem: „Biztos, hogy a te személyiséged a hajfestékben vagy egy fémdarabban van? Nem sokkal inkább abban, ami mögötte van pár centivel: az agyadban, a kérdéseidben, a gondolataidban? Engem, mondjuk, nem zavar, ha ezek rajtad vannak, harcolhatsz is értük, ha akarsz – de minek?”

Életben maradás

Fontos ragaszkodni a dolgainkhoz. Csak éppen hozhat az élet olyan helyzetet, amikor nem döntés kérdése, hogy valamit, valakit el kell engednünk. Jön egy betegség – akár egy koronavírus-járvány –, egy családi tragédia, és úgy érezzük magunkat, mint a gyík a ragadozó madár csőrében: szabadulnánk, de nem lehet. Ilyenkor végig kell gondolni, mi az, amihez tényleg ragaszkodnunk kell, és mi az, amit el lehet engedni.

Két történet jut erről az eszembe. Az egyiket a minap hallottam egy előadásban: egy női szerzetesrend a második világháború után nagyon szigorúan ragaszkodott az eredeti, világtól elzárkózó szerzetesi életmódhoz, a kemény munkához. Tudni kell, hogy a szerzetesek három fogadalmat tesznek: lemondanak a saját vagyonról, a családról, és engedelmességet fogadnak az elöljáróknak. Eszerint éltek ezek az apácák is, ráadásul nagyon szigorú, de önként vállalt rend szerint.

Aztán jött az államosítás, a szerzetesrendet feloszlatták, de ők úgy döntöttek, hogy nem szélednek szét, hanem illegálisan együtt maradnak, és élik a maguk szerzetesi életét. De kolostoruk nem volt, kénytelenek voltak egy házat venni; ahhoz, hogy fenn tudják tartani magukat, kénytelenek voltak mindenféle állásokban elhelyezkedni; ahhoz, hogy le ne lepleződjenek, kénytelenek voltak részt venni a társadalom életében. És elindult a keresgélés: a szigorú életformával kapcsolatos eredeti elképzeléseiket mennyire kell átírni, miről kell lemondani, hogy a lényeg, az Istennek szentelt élet megmaradjon?

Megtehették volna, hogy ragaszkodnak az eredeti elképzeléseikhez – de akkor az utcán vagy a börtönben találták volna magukat. Vagy megtehették volna, hogy egy sóhajjal tudomásul veszik: ennyi volt, le kell mondaniuk az álmaikról és behódolni a hatalomnak. De ők a harmadik, szerintem a legnehezebb utat választották: napról napra átgondolták, mi a lényeg, és mi a lényegtelen. Milyen formákhoz kell ragaszkodni, és miket lehet elhagyni, hogy a központ megmaradjon? Ennek az eldöntése sokkal nagyobb kihívás, mint a mindenáron való harc vagy a mindent elengedés.

És lám, negyven évet ebben a feszültségben éltek végig, és végül ők győztek: együtt maradtak, megélhették a szerzetesi közösséget. Döbbenetes volt hallani, hogy egy besúgó sem volt közöttük…

Megfejthető

A másik történet Jézussal esett meg. Nem kis rosszmájúsággal megkérdezték tőle a farizeusok, kell-e adót fizetni a császárnak. A kérdésre nincs jó válasz: ha igent mond, a római császár talpnyalója; ha nemet, lázadó. Nem lehet jól kijönni a dologból.

Ő más utat választott: megkérte őket, hogy mutassanak neki egy adópénzt, majd felmutatva megkérdezte, kinek a képe van rajta. A császáré! Hát akkor „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” – adta meg Jézus a csattanós választ.

Ízlelgessük egy kicsit a szavait! Mit adjak a császárnak, miről mondjak le? Egy kis pénzérméről, egy fémdarabról a zsebem mélyéről, amely amúgy is a császáré, hiszen az ő arcképét vésték rá, ő verette – legyen hát az övé, ha akarja, különben is, a birodalmat valamiből működtetni kell. Ezért a kis „gyíkfarokért” nem érdemes harcolni, emiatt börtönbe kerülni. Ráadásul nem tudok róla, hogy akárki éhen halt volna amiatt, mert befizette az adót. A pénz különben is olyan, mint a gyíkfarok, újra kinő – ma kiadom, holnap keresek másikat. Nem mondom, elég vacak dolog adót fizetni, de nem életveszélyes. Tudomásul kell venni, így működik a világ.

Ha csak eddig mondta volna Jézus a mondatot – „adjátok meg a császárnak, ami a császáré” –, azt megalkuvásnak, gyávaságnak is tarthatnánk. Csakhogy Jézus folytatja: „…és Istennek, ami az Istené!” Itt már nagyobb dologról van szó: van, amit ne adj oda, ami egyedül a Teremtőé. Kár, hogy Jézus nem mondja ki, mire is gondol, mi az, amihez ragaszkodni kell. De azért megfejthető.

Miért a császárt illeti az adópénz? Mert az ő arcképe van rajta. Akkor mi az, ami Istené, amit senki más nem birtokolhat? A fenti logikát nézve: hát az, amin az ő arcképe van. Márpedig a Biblia egyetlen dologra mondja, hogy Isten arcképe van rávésve: az emberre magára. Vagyis rám, rád, mindannyiunkra.

Tehát a pénzed lehet másé, de te csak Istené vagy! Ne engedd, hogy mások bedaráljanak. Hogy ideológiák, celebek, sztárok, divatdiktátorok vagy politikusok a lelkedre tegyék a kezüket – semmi joguk hozzá, nem az övék!

Igazi szabadságodat, önmagadat nem akkor őrzöd meg, ha mindenért harcolsz, hanem ha tudod, mi az, amiről lemondhatsz, mint a gyík a farkáról – hogy megőrizd a lelkedet, igazi értékedet.