Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Erős várunk...

2019. augusztus 16. - KötőSzó

Közismert, hogy az evangélikusok köszöntése – a 46. zsoltár alapján – így hangzik: „Erős vár a mi Istenünk”. A tőle megszokott játékosságával ezt gondolja tovább Kosztolányi Dezső, amikor így fogalmaz: „Erős várunk a nyelv”. Biblia és irodalom egymásba fonódik. A próféták, a zsoltárok vagy az evangéliumok szóhasználata tele van irodalmi leleménnyel, és megfordítva is igaz: a szerzők újra és újra merítenek a Szentírásból. Tegyünk említést a reformátusok himnuszáról, a 90. zsoltárról is: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”. Ezt pedig a maga lázadó módján József Attila fordítja ki a Kész a leltár első sorában: „Magamban bíztam eleitől fogva”. Nagy Gáspár aztán még ezen is csavar egyet, amikor így ír: „Magamtól féltem eleitől fogva”.

Szerző: Fabiny Tamás

aaron-burden-535npq1wfg8-unsplash.jpg

A szépirodalmat valósággal átszövik a szakrális eredetű metaforák. Miként érthetné valaki Ady költészetét úgy, hogy nem ismeri az olyan fogalmak forrásvidékét, mint frigyláda, Illés szekere, Sion hegy? (Az már a „hitetlenül hívő” költő nyelvi leleménye, hogy Az izgága Jézusok című versében olyan merész jelzőt is használ, mint „elkrisztusodott”.)

Jó tudatosítani, hogy e rovat címe – Lélektől lélekig – Tóth Árpád verséből való.

Hasonlóan gazdagon merít a szépirodalom és a köznyelv a liturgia szövegéből. Az ősi eredetű istentiszteletek egyik legszebb része, amikor felhangzik a „Sursum corda”, vagyis hogy „emeljük fel szívünket!”. Az áhítat nagy pillanata ez. József Attila ennek nyomán A város peremén-ben szinte könyörögve mondja: „Emeljétek föl szívünket! Azé, / aki fölemeli” Kosztolányi pedig így határozza meg az egyedül helyes írói és emberi magatartást: „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim!” Himnusztöredék-ében Juhász Ferenc is beépíti egy versébe ezt a motívumot: „Emeld föl fejedet, büszke nép, / Viselted a világ szégyenét. / Emelkedj magasba, kis haza / Te, az elnyomatás iszonya / Emeld föl szívedet, nemzetem / Lángoljon a világegyetem!”

Tovább

Felkavarva

„Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet” (Jn 5,4)

Te is tele vagy stresszel? Hát persze, mert ilyen a világunk. Szinte nincs olyan nap, hogy valami ne történjen. Valami, ami felkavar. Beszól a főnök, megint túlórázni kell, és ha megfeszülünk, se tudjuk úgy végezni a munkánkat, hogy minden jó legyen. Az ember ilyenkor persze azon vezeti le legkönnyebben a feszültséget, aki kéznél van. Aki közel van. Térben, időben és lélekben is. Talán pont az, aki a legjobban szeret. Akit a legjobban szeretek. A párom, a szerelmem, az anyám, az apám vagy éppen a gyerekem. Ők kapják a dühömet, az indulatomat, a fájdalmamat, a keserűségemet.

Szerző: Miklya Luzsányi Mónika

anastasia-taioglou-ctivhyitbfw-unsplash.jpg

Feszültek vagyunk a mindennapi megélhetés miatt is. Mert soha nem elég a pénz. Jönnek a számlák, a kiadások, a törlesztőrészletek. És most még jó is, mert van munkám. Nekem is, a páromnak is. De mi lesz, ha nem lesz? Mert ugye, semmi sem biztos ebben a mai világban. Ma még kellesz, holnap már nem. Gyorsan lecserélhető az ember. Én is, te is, bárki. És ha nincs munka, nincs pénz. Mi lesz akkor? Elképzelni sem tudom. Tehát hajtok, gürizek, mindent megteszek, hogy megtarthassam a munkámat.

Feszültek vagyunk az élet dolgai miatt is. Háborúk, éhínség, klímaváltozás, terrorizmus mindenfelé a világban. Nap mint nap látjuk a lebombázott településeket. Az éhező gyerekeket. Akik mifelénk is vannak, csak itthon nehezebben vesszük őket észre. Naponta felkavarodik a lelkünk, és van is miért nyugtalannak lennünk.

Tovább

A tudomány és a hit két kibékíthetetlen ellentét?

Egyházi vezetők beszélgettek

Az M5 csatorna négyhetente sugározza a Püspökkenyér című műsort, amelyben Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök műsorvezetőként beszélget Kocsis Fülöp hajdúdorogi görögkatolikus érsek-metropolitával és Steinbach József dunántúli református püspökkel. A műsorban általában egy világi és egy egyházi témát járnak körül. A 2019. augusztus 4-i adásban a lelkészszentelésekről, az ötvenéves évfordulóját ünneplő holdraszállásról, valamint a tudomány és a hit kapcsolatáról beszélgetett a három egyházi vezető.

puspokk.png

A három résztvevő személyes hangon beszélt arról, hogy püspöki szolgálatuk egyik legszebb, legszemélyesebb része a lelkészszentelés. Az ordinációkra a nyári időszakban szokott sor kerülni. Az egyházi vezetők a műsorban bemutatták saját felekezeteik szokásait, a liturgia menetét, de még inkább a lelki felkészülést, továbbá szó esett a lelkészi és papi utánpótlás kérdéseiről is. A műsor második felében szó esett az első holdraszállásról, mely ötven éve (1969. július 20) történt, valamint arról, hogy VI. Pál pápa és általában az egyházak hogyan reagáltak erre. Az űrhajósok között többen mélyen hívő emberek voltak, volt köztük, aki Bibliát vitt fel, vagy éppenséggel ott úrvacsorázott. A beszélgetés további felében a hit és a természettudomány összefüggéseit járta körül a három püspök. 

Steinbach József szerint Isten megajándékozta az embert azzal, hogy ekkora ismeretekre tehet szert, amivel a teremtett világ csodálatos törvényszerűségeiből valamit felfedezhet. „Azért kell imádkoznunk, hogy ezt az Isten által teremtett élet javára és kiteljesedésére fordítsuk és ne ellenében, mert ugye ismert ez a probléma, hogy a hit és a tudás nem állnak szemben egymással, hanem ugyanannak a csodálatos dolognak a két oldalát jelentik." – mondta.

Tovább

Mit csomagoljunk még be a nyaraláshoz?

„Az idén a magyarok 62 százaléka tervez nyaralást. A legtöbben (35 százalék) július második, valamint augusztus első felében (22 százalék)” – írta nemrégiben egy napilap, a 18–59 éves korosztály körében végzett reprezentatív kutatás eredményeit ismertetve.

Szerző: S.-K. D.

59479814_298308597736507_2516679852807946240_n.jpg

A pihenés bizony nem luxus: létszükséglet. Olyan biblikus tevékenység, amellyel Isten ajándékozta meg az embert. Már a Genezis arról tudósít, hogy miután Isten elkészült világot teremtő munkájával, megpihent a hetedik napon. S nem csupán pihent, hanem „megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt…” (1Móz 2,3)

A keresztény ember a hivatásának gyakorlása során Isten dicsőségére tevékenykedik, s ahhoz, hogy ezt szépen és eredményesen lássa el, időnként meg kell állnia, ki kell lépnie munkahelyének falai közül.

Rendhagyó „csomagolási tanácsok” következnek, hogy mit vigyünk még magunkkal a nyaralásra – a bőröndöt sem kell egyelőre elővennünk.

Átélés. Foglyokként élünk sokan, a laptop, a mobiltelefon, a közösségi média, a tévé foglyaiként. Szabadságunk legyen szabadság ebben is! Van, amit ilyenkor érdemes tudatosan kikapcsolni, letenni és átadni magunkat egy lelki épülést segítő könyvnek, egy nyaralóhelyünkön felkeresett istentisztelet új élményének, az adott táj szépségének, a csend tisztaságának, egy ismeretlen város titkainak, egy új barátságnak, finom ízeknek vagy egy hatalmas – legalábbis kiadós – sportolás után érzett jóleső fáradtságnak. Kincskereső munka ez, de megéri – valaki már elrejtette nekünk ezeket a kincseket!

Belső béke. Mire elérkezik az augusztus, fáradtak, nyúzottak lehetünk, testünk-lelkünk sóvárog a pihenésre. De hogyan kapcsoljunk át pár óra alatt pihenő üzemmódra? Kérjünk mindenekelőtt belső lecsendesülést, fogékonyságot a szépség, a megszólító isteni hang befogadására! A természet, a szeretteink, a jókedvű kirándulások, a naplementék, a hegyek, vizek, erdők Isten irántunk való szeretetének megnyilvánulásai. Áldott idővé válik a szabadság, ha letesszük az ő kezébe a feszült, pörgős, határidős, fárasztó hónapokat, és nyitott lélekkel figyelünk rá. Igéje elkísér, és új felismeréseket adhat, ahogy egyre békésebb lelkünk rezonál rá.

Tovább

Nem minden helyzetből lesz csoda

Jézus és Péter a vízen – 1. rész

Egy háromrészes igehirdetés-sorozat első része következik most. Mindhárom igehirdetés Jézus és Péter vízen járásának történetéről fog szólni. Az elsőben Jézus áll egyedül a víztükör tetején. A másodikban Jézus mellett Péter is a vízen áll. A harmadikban pedig Jézus továbbra is a víz felszínén van, Péter pedig süllyed a habokban. 

Egy sokak által ismert bibliai rész kibontása következik, nem a megszokott nézőpontból.

Szerző: Pethő Jucus

peter.jpg

A mai, első részben a történet elejéről van szó, amikor még csak Jézus jár a vízen, Péter pedig a többi tanítvánnyal együtt a csónakban ül. Központi gondolatunk így szól: nem minden helyzetből lesz csoda.

Játsszunk először a képzeletünkkel! Képzeljük el, milyen lehet vízen járni! Sőt! A történetből kiderül, hogy mindez nagy szélben történik. Tehát úgy képzeljük el azt, hogy a vízen járunk, hogy közben hatalmas hullámok csapkodnak! (A szörfösök élveznék…) Úgy haladunk a víz tetején, hogy közben időnként be-beterít minket egy taréj. Mit érzünk a lábunk alatt? A víz puhaságát vagy inkább, mintha szilárd lenne? Belesüllyed-e a lábunk pár centire a vízbe – mondjuk, amikor lépünk –, vagy teljesen a felszínen járunk? És vizes lesz-e a lábunk, vagy lepereg rólunk minden csepp? Fantasztikus lenne kipróbálni! De nem minden helyzetből lesz csoda, így az esti fürdésnél ki tudjuk majd vakarni magunkat a koszból a vízzel… Nem fog a víz csak úgy leperegni rólunk!

Jézus tudott a vízen járni. Csak nem szokott. Mindössze ez az egyetlen eset – a feljegyzettek között, persze –, amikor ezt megtette.

Amikor János megkeresztelte őt, akkor ugyanúgy elmerült a vízben, ahogy mi szoktunk. Amikor korábban a víz hangosítóképességét kihasználva egy csónakból beszélt, a csónakkal ment be a vízbe. Vagy amikor kérte Pétert, hogy vigye magával halászni, a szokott módon ment vele. Nem minden helyzetből készített csodát. Nem mindig a víztükör tetején jött-ment, amikor élhetett volna ezzel a közlekedési móddal.

Vajon miért? Nem tudhatom a választ, csak a saját következtetésemet tudom megosztani Önökkel. Én úgy veszem észre, hogy csak akkor alkalmazta, amikor volt rá oka. Jó értelemben véve: eszköznek használta, nem pedig látványelemnek vagy figyelemfelkeltésnek. Most a következő helyzet állt elő: közvetlenül ez előtt történt az ötezer ember megvendégelése, ahol öt kenyeret és két halat úgy megszaporított Jézus, hogy mindenki jóllakott, és több maradék volt utána, mint amennyiből ezt véghez vitte. Amint ezt átélték, nagyon érdekes, hogy először nem a sokaságot, hanem a tanítványokat bocsátotta el Jézus. Az eredeti, ógörög szövegben nagyon hangsúlyos, hogy kimondottan kényszerítette őket, hogy szálljanak hajóba. Csak ezután bocsátotta el a sokaságot, és ekkor még mindig nappal volt. Felment a hegyre imádkozni. Arra volt szüksége, hogy egyedül maradjon.

Hajnal volt már, amikor úgy döntött, hogy ideje csatlakozni a tanítványaihoz. Ő még az innenső partján volt a hatalmas tónak, a tanítványok pedig – mivel vagy fél napja úton voltak már – messze voltak tőle. Fogta hát magát, és a víz tetején odasétált hozzájuk. Nem kis távolság volt ám ez! Úgy tűnik, hogy olyan négy-öt kilométeres távot baktatott végig a víz tetején.

Jézusnak tehát a vízen járás eszköz volt egyfelől ahhoz, hogy egyedül lehessen. De eszköz volt a tanítványokért is, hogy ők is egyedül, nélküle lehessenek. Gondoljanak csak bele! Átélték azt, hogy a Jézus által megáldott öt kenyér és két hal az ő kezük között nem fogyott el soha! Önök hogy éreznék magukat ettől? Ott van ötezer férfi, plusz a nők és a gyerekek, vagyis cirka tizenöt-húsz ezer ember. Órákon keresztül osztják nekik az ételt, és az egyáltalán nem fogy el. Jézus tehát egyértelműen megmutatta a tanítványoknak, hogy ő isteni hatalommal rendelkezik.

Ezzel az élménnyel a szívükben kaptak időt arra, hogy kicsit emésztgessék, ízlelgessék a felfoghatatlan eseményeket. Amikor aztán Jézus úgy gondolta, hogy már elegendő idő telt el, odasétált hozzájuk néhány kilométernyi utat megtéve a víz tetején. Valószínűleg azonban ebben egy újabb ok van amellett, hogy a tanítványokért is történt a vízen járás. Nemcsak azért, hogy az előbbi élménnyel bíbelődhessenek a lelkükben, hanem azért is, hogy megerősítse számukra, hogy neki uralma van a természet törvényei felett. Uralma van az étel és a víz felett is.

Tovább

Hogyan NE olvassunk lelki könyveket?

Veszélynek tehetjük ki magunkat saját hibás hozzáállásunkkal? Hogyan lehet káros, amit a javunkra teszünk? Más valaki tapasztalataiból, gondolataiból tanulni nagyszerű, az első kérdés persze, hogy ki is az a valaki. A gondolatmenet, a nyomtatott betű tekintélye, az előnyös kép a hátsó borítón mind félrevezető is lehet.

Szerző: Kunszabó Anna

priscilla-du-preez-wwd93icc30y-unsplash.jpg

Lelki olvasmányokkal rengeteget fejlődhetünk, új perspektívát, friss gondolatokat nyújthatnak. Mi is sok kiadványt ajánlottunk már, melyekből személyesen épülhetünk, de egy barátság, sőt egy párkapcsolat is sokat profitálhat a közösen olvasott könyvekből. Az ilyen típusú tartalmak lehetséges pozitívumait most nem is fejteném ki bővebben, inkább a kevesebbet emlegetett árnyoldalra koncentrálnék.

Saját retorikájának segítségével egy-egy szerző olyan dolgokat is logikusnak, igaznak állíthat be, melyekkel egyébként nem értenél egyet. A probléma, hogy nem tudsz érdemben vitába szállni vele, hiszen akármit is mondanál a papírnak, képtelen igazat adni neked. Tehát vagy leteszed a könyvet, vagy folytatod tovább azzal a tudattal, hogy logikátlannak, valótlannak látod az adott állítást, esetenként tényekkel is cáfolni tudnád. (Rafináltabb szerzők persze készülnek is arra, hogy milyen hatást válthat ki belőled egy-egy gondolat, ezért ennek megfelelően alakítanak pár részletet.)

Tovább

Ti ajánlottátok – A KötőSzó olvasóinak nyári könyvajánlója

Klasszikusok és újdonságok, teológia és ponyva – olvasóinkat kérdeztük kedvenc nyári olvasmányaikról, melyeket nyugodt szívvel ajánlanának másoknak is.

dan-dumitriu-3w1xbugj4ds-unsplash.jpg

Adrian Plass: Növekedésem kínjai (Ford. Csák Szilárd. Harmat Kiadó, Budapest, 2017.)

Az első és kedvenc könyvem a szerzőtől. Pikánsan pesszimista könyv, benne van a keresztény élet realitása, az, hogy mennyire kínzó lehet még egy megtért ember számára is a növekedés, az Istennel való kapcsolat. Szeretünk ideákban élni, ő ezt pont nem teszi. Néha kicsit furcsa, de van annyira vicces, van olyan művész, hogy elnézzük neki. Olvasmányos, laza, poénos, de ugyanakkor nagyon mély, és veled együtt éli át a növekedés fájdalmas időszakait. Nekem a küzdelmes kamaszéveimben volt nagyon jó barát ez a könyv.

Tovább

A legrövidebb ima

Néha a kevesebb szó sokkal többet mond, mint egy félórás imádság. Szívünk és lelkünk összes gondolatát bele lehet tömöríteni két rövid kis szóba.

Szerző: dr. Arbanász Zoltán

josh-boot-2x19-mrqgx8-unsplash.jpg

Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia-atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével. Hát persze, így könnyű! – s majdnem nevetek. A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt. Egyedül az aneszteziológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt…

A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást. A beteg hetvenöt feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul megszólal:
– Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
– Persze, csak tessék! – mondom bosszúsan.
– Köszönöm, fiam – s belekezd csendesen. – Domine… Ámen! – mondja e két szót.
– Csak ennyi? – kérdezem meglepetten.
– Csak ennyi.
– Uram… Úgy legyen!
– Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit tőle kapok. Tudom, ma ő vezeti a doktor urak kezét, így nem hibázhatnak.

Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.

– Lehet még egy kérésem?
– Igen, természetesen – de már nem vagyok bosszús a kérés miatt. Életem legrövidebb és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.
– Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.
S ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
– „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik…”
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
– „…lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…”
A versszakot már öten fejezzük be:
– „…Tehozzád, én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?”
Mély sóhajjal álomba merül a néni.
– Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
–  Ha Isten velünk… Kezdhetjük!…

Az írás eredetileg megjelent a Híd evangélikus missziói magazin 2019/2. számában.

„Az asszony nem ember” – avagy hímsoviniszta volt-e a hagyományos magyar társadalom?

Hosszú ideje elterjedt és igen széles körben elfogadott narratíva a jelenlegi közbeszédben, hogy a hagyományos magyar társadalomban a nők elnyomása, megsemmisítése, férfiak által való leuralása volt „a normális”. Ugyanezen közbeszédben nemegyszer előkerül a még fennmaradt hagyományos társadalmi szegmensekben (például a székelyeknél, csángóknál) dívó állítólagos hímsovinizmus. De vajon mi ebből az igazság – és mi a mítosz? Cikkünkben ezt járjuk körbe a házasság kérdésére fókuszálva, annak vizsgálatával, hogy mennyiben biblikus a tradicionális magyar családmodell, és mit tanulhatunk a sikeres házasság kapcsán őseinktől, mindenekelőtt Isten igéjéből.

Szerző: ifj. Prózsa István 

merry_03.jpg

Cikkünkben elsősorban a Ratio Educationis rendeletéig vizsgáljuk a társadalmat – két okból: egyrészt mert az utána következő korban a hagyományos társadalom a hivatalnokréteg megjelenésével és a polgárosodással egyre inkább átformálódott, s annak vizsgálata óriási feladat lenne, melyet egy cikkben összefoglalni nem lehet. Másrészt pedig azért, mert elsősorban a paraszti világban a (részben) hagyományos formában megmaradt társadalmak felfogása a férfi-női szerepek és a család terén lényegében nem változott, az ipari forradalommal és a felvilágosodással megjelenő új családformák viszont már nem részei a hagyományos magyar családformának, hanem sokkal inkább egyfajta nemzetközi trendet követnek.

Nők a régi Magyarországon

A tradicionális magyar társadalom két jelentős rétegre oszlott: a parasztságra (jobbágyság) és a nemességre. A polgári életforma kevésbé volt jellemző, így arra kitérni nem fogunk.

A nemesség adta hazánk uralkodó osztályát is sokáig, ezért elsősorban ezt az „elit” réteget érdemes vizsgálni, lévén, hogy a kisnemesek („hétszilvafás nemesek”) élete sokszor csak apróságokban (státuszukban) különbözött a jobbágyaikétól. A hazai társadalom felső rétegében a nők, asszonyok nem voltak rossz helyzetben. Bár a rendszer elvben patriarchális volt, hiszen a főbb hivatalokat általában (de nem minden esetben!) férfiak viselték, a nemesasszonyok feladatkörei, tevékenységük lehetőségei igen széles körűek voltak. Itt két híres történelmi személyiség, Zrínyi Ilona és Lorántffy Zsuzsanna életszerepein keresztül fogjuk megvizsgálni, hogy mit is jelentett nemesasszonynak lenni a tradicionális magyar társadalomban.

Zrínyi Ilonáról tudjuk, hogy első férje, I. Rákóczi Ferenc politikai csatározásai közepette ő igazgatta a Rákócziak teljes birtokát, tehát óriási tekintélye és befolyása volt. Ferenc halála után ő vált a birtok tulajdonosává is – így történhetett az, hogy Ilona második férje, Thököly Imre hozzájuthatott a Rákóczi-birtokok jövedelméhez is, mert felesége, akivel hűen szerették egymást, támogatta a szabadságharc ügyét. Zrínyi a hadi pályán is kipróbálta magát: a „Munkács hős védője” titulus máig együtt jár a nevével. Ő volt az ugyanis, aki parancsnokként két császári tábornokkal szemben is sikeresen megvédte Munkácsot, majd később férje oldalán hadakozott a Habsburgok ellen.

Lorántffy Zsuzsanna I. Rákóczi György feleségeként szintén részt vett férje oldalán a Rákóczi-birtok igazgatásában, ezenkívül pedig a Habsburg-ellenes hadjáratok csapatszervezésében is. Özvegységében felvirágoztatta a sárospataki kollégiumot, és a puritánok oldalán részt vett a református egyház politikai csatározásaiban, valamint könyvet is írt.

A hozott példákból is látszik tehát, hogy a nemesi világban az asszonyok mai szemmel nézve sem voltak alávetett helyzetben – szó sem volt arról, hogy a társadalom felső rétegében a hímsovinizmus és a nők totális elnyomása uralkodott volna: sőt a nemesasszonyok tevékeny résztvevői és alakítói voltak nemcsak a családjuk sorsának, de akár népünk, nemzetünk életének és magának a magyar történelemnek is.

Tekintsünk „le” ugyanakkor kicsit a paraszti világba is. Teljesen más a képet látunk: az emberek életét nem a hatalmi harcok, a politika és a birtokigazgatási kérdések foglalták le, hanem egy egyszerűbb, ámbár nem kevésbé magasztos feladat: az önfenntartás. Ennek céljára volt berendezkedve a család, annak apraja-nagyja. A szerepe alapvetően itt is az érdekközösség volt: a szerelemnek, a romantikának a családok lényegi létében nem volt sok helye – igaz, nem is volt kizárva.

A nők és férfiak tehát egy közös célért munkálkodtak: azonban nem egyformaképpen. Az állítólagos férfiuralom azonban itt sem igazán tetten érhető. A hagyományos paraszti családban a nő a férfi partnere volt – sokkal inkább, mint a posztmodern világban. A kulcsszó a munkamegosztás volt: a férfi- és női munkák élesen elváltak egymástól, jellemzően olyan módon, hogy mindkét fél olyan feladatokat végezzen, amelyek kiaknázzák a neméből fakadó erősségeiket: a férfi családfenntartóként a nehezebb, nagyobb fizikai megterhelést és állóképességet igénylő munkákat végezte. Rá tartozott a szántás, a vetés és az aratás, a kaszálás és a behordás. Férfimunka volt a lábasjószágok őrzése és gondozása: a ló, a tehén és a juh és társai gondozása. Az asszonyok feladatai közé tartozott a háztáji gazdaság fenntartása, az aprójószágok (többnyire baromfi) gondozása és ellátása, a ház körüli feladatokat elvégzése, valamint a legszentebb hivatás: az anyaság, a gyermeknevelés.

Ez sem úgy volt ugyanakkor, ahogy a mai feministák állítják, hogy a nők csak „gyermekszülő gépek” voltak: a hagyományos társadalomban a férfiak csodálták az anyaságot, annak presztízse volt, anyának lenni, gyermeket nevelni méltóságot jelentett, olyan kiváltságot, melyet férfiember soha nem tapasztalhat meg.

A kettejük kapcsolata tehát mindenekelőtt a kooperációra, egymás erősségeinek kiaknázására és gyengeségeinek kompenzációjára épülő partneri kapcsolat volt, melynek célja „a családi vállalkozás” fenntartása és továbbörökítése volt. A megözvegyülő asszony, valamint az, akinek a férje háborúban volt, átmenetileg a férfiúi feladatokat is magára vehette.

Jelen esetben sem láthatjuk tehát azt, hogy a női nem az elnyomás pokoli bugyraiban tengette életét. Munkája fontossága révén még szava is volt a családban, sőt népi énekeink, tréfás szövegeink, szólásmondásaink nemegyszer annak az emlékét is megőrizték, hogy az asszony „hordta a nadrágot” sok háztartásban, vagyis ő volt a család tényleges irányítója, nem a férfi.

A családon belüli erőszak azonban sajnos ebben a társadalomban is előfordult, ennek is számos emlékét megőrizték népi szövegeink, dalaink. Elsődleges oka soha nem a társadalmi helyzet, hanem sajnálatos módon (a mai esetek nagy részéhez hasonlóan) az alkoholizmus volt, mely nem új keletű népbetegség hazánkban.

Megvizsgálva tehát a tradicionális társadalmi összképet azt láthatjuk, hogy sem a felső, sem az alsóbb rétegekben nem volt jelen rendszerszerű hímsovinizmus, a nők tehát nem elnyomottakként jelentek meg, hanem a férjük partnereként, valódi segítőtársakként, akiknek szerepe, feladatai elengedhetetlenül fontosak voltak a család, nemzetség és nemzet fennmaradásához, s akik a férfitársadalom részéről az ennek megfelelő tiszteletet is megkapták. Hamis narratíva tehát az, amely a hagyományos magyar társadalmi berendezkedést úgy kívánja beállítani, mintha a nők csupán a férjük (szex)rabszolgái lettek volna – ez a fajta elnyomás hazánkban (és valójában a teljes keresztény kultúrkörben) soha nem volt jellemző, az ilyen jelenségek és felfogások egykoron is abnormálisnak számítottak.

Tovább

3B és 3H – avagy a boldogság és a harmónia titka

Esküvőszezon ON – avagy Isten áldásán és a sok boldogságon kívül mit kívánjunk az újdonsült házaspároknak? Egyáltalán mit tehetnek – illetve tehetünk mindannyian, frigyen innen és túl – a harmonikus életért?

Szerző: Vitális Judit

adobestock_179601927.jpeg

Az elmúlt hetekben családommal két esküvőn is jártunk, illetve férjemmel a saját házasságkötésünk kilencedik évfordulóját is a napokban ünnepeltük. Ennek apropóján tűnődtem el azon, mi is kell ahhoz, hogy a párkapcsolatunk – és tulajdonképpen az egész életünk – ne elsősorban és/vagy kizárólag „Instagram-kompatibilis”, hanem a kiragadott kirakatpillanatokon kívül is összességében megelégedettségre okot adó legyen.

Gombot vagy kabátot?

Egy jól megválasztott gomb illik a színhez, passzol a fazonhoz. De attól még gomb – önmagában nem öltöz(t)et. Ha választani kell, akkor a kabátra szavazok! Azaz legyenek rendben az alapok! 

Mert mit ér egy csésze forrón gőzölgő, habos kávé, ha inkább teára vágynánk, de mivel a kedves feketét iszik, nekünk is azt hoz? Mit ér az erdőszéli madárcsicsergés, ha tulajdonképpen ízig-vérig városlakók vagyunk, és a kivonulás valójában menekülés vagy alku? Vagy: egy kazalnyi illatos rózsacsokor mindig, minden körülmények között képes feledteti az okozott bánatot?

Persze legyen tele ragyogóbbnál ragyogóbb gombokkal a varródobozunk (sőt ne legyünk restek fel is ölteni őket a kabátunkra!), vegyük észre a szépet, a jót, a felüdítőt, az élet megannyi ajándékát – de legyen szemünk, látásunk azt is észrevenni, ha homokra építettük a házat, ha a díszes vakolat málló belső teret takar, ha nem abban a csónakban evezünk, amelyik a mi kikötőnk felé tart.

Más megközelítésben: nem elsősorban az a döntő, hogy milyen gyakoriak a hétköznapi(bb) „örömbonbonok” az életünkben, vagy hogy van-e részünk kiugróan katartikus pillanatokban. A kérdés az, hogy ezek a pozitív kilengések honnan indulnak el, és a „zuhanás” után hova érkeznek meg: alapvetően kiegyensúlyozottság és megelégedettség jellemző-e az életünkre, vagy zavarodottság és nyugtalanság van bennünk és körülöttünk?

3B – avagy a boldogság „három lába”

Huszonéves szingliként háromlábú kisszékhez hasonlítottam a boldogságot. Meg voltam győződve róla, hogy a boldogság feltétele az emberi kötelékek (szerelem, család, barátok), a munka, valamint a szabadidő egyensúlya. Aztán amikor találkoztam a (leendő) férjemmel, és megfogalmaztam magamnak, miért is ő az igazi számomra, egyúttal arra is ráébredtem, hogy a kapcsolatunkban fontosnak tartott értékek az élet más területein is nélkülözhetetlenek.

Biztonság, bizalom és bizsergés – a magunk között csak 3B-elméletként emlegetett teóriánk szerint e három összetevő szükséges a „kabáthoz”. Vagyis akkor vagyunk boldogok, ha egyrészt az életünk különböző színterein biztonságot tapasztalunk, nem kizárólag fizikai vagy anyagi szempontból (bár ezek sem elhanyagolhatók!), hanem lelki értelemben is. Fontos továbbá, hogy bizalommal vagyunk/lehetünk a hozzánk legközelebb állók felé, és viszont. Valamint kapcsolataink, feladataink, tevékenységeink bizsergést (vonzódást, szenvedélyt, lelkesedést) váltanak ki belőlünk. Összességében tehát olyan légkör vesz körül minket, amely nem csupán annak kedvez, hogy önmagunk lehessünk, de egyúttal önmagunk egyre jobb és jobb „verzióinak” kibontakoztatására is serkent bennünket.

Tovább