Kötőszó

„Minden politikustól elvárható, hogy óvakodjon ellenfelei és a másként gondolkodók dehumanizálásától. Amennyiben azonban a közéleti szereplő önmagát kereszténynek vallja, akkor őt ettől nemcsak a jó ízlés és a riasztó történelmi példák kell hogy visszatartsák, hanem a Szentírás is” – fogalmaz a Szemléleken megjelent írásában Fabiny Tamás, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke.

Fotó: Magyari Márton

Orbán Viktor miniszterelnök 2025. március 15-i nemzeti ünnepünkön elmondott beszédéről már sokan leírták véleményüket. Azonnal reagáltak politikusok, elemzők, társadalomtudósok, politológusok. Tekintettel arra, hogy a beszédnek számos bibliai vonatkozása van, teológusként nekem is meg kell szólalnom.

Teszem ezt az ezékieli őrálló feladat jegyében: „Őrállóvá tettelek téged (…). Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben” (Ez 33,7), továbbá – a magyar reformátoroktól kapott örökséget ápolva –: „Talán az oldalamon is kifakadt volna, ha az számat fel nem tátottam volna” (Bornemisza Péter), leginkább azonban Jézus tanítványaként, aki azt kéri övéitől, hogy beszédükben „az igen legyen igen, a nem pedig nem” (Mt 5,37).

Orbán Viktor miniszterelnök mostani beszéde sajátos teológiai keretezést kapott. Az elején az hangzott el, hogy „március 15-e nekünk nem szokványos ünnep, még csak nem is történelmi, hanem szakrális pillanat”, a legvégén pedig a tőle megszokott módon hallhattuk, hogy „a Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenek előtt!”

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen jelszavak mozgósító erővel hatnak, ezért a szónokok előszeretettel használják őket.

Teológiailag azonban fel kell vetnünk a Szentírásban nem véletlenül szereplő névtilalom kérdését: „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét” (2Móz 20,7), amivel kapcsolatban legalább annyit tudatosítanunk kell, hogy annak következményei vannak. Nincs lehetőség szelektív használatra, minden következményt vállalni kell, etikai és szociális téren is. Egy történelmi emléknapról való megemlékezés nem indok arra, hogy annak szakralitását valljuk.

Ez két különböző kategória. Való igaz, hogy a hívő ember Isten előtt éli életét, adott esetben a szabadságot és a próbatételeket is az ő tervébe illeszthetőnek látja, ettől azonban egy nemzeti ünnep még nem lesz szakrális. Teológiai felfogásom szerint a nemzet és a vallás sok ponton összefüggő, ám egymástól jól megkülönböztethető terület. Sem a nemzet szakralizálását, sem a vallás nacionalizálását nem tudom elfogadni.

Fabiny Tamás írásának folytatása elolvasható a Szemléleken, ide kattintva.