Kötőszó

Nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy megértsük: melyik korlátnak, „műanyag gallérnak” van értelme, és melyek azok, amelyek öncélúak, és csak megkötik, kínozzák az embert. Biztos, hogy nem kell minden értelmetlen és embertelen szabályt megtartani – fogalmaz publicisztikájában Hegedűs Attila, aki elgondolkodtató írását ezúttal Tequila névre hallgató kutyájuk történetéből bontakoztatta ki. 

Szöveg: Hegedűs Attila | Illusztráció: Freepik

Van egy kiskutyánk, kissé szokatlan, de annál jobban hangzó nevet kapott, úgy hívják, Tequila. Kicsi, aranybarna, jópofa, igazi család kedvence, két olyan kutya véletlen találkozásából született, amilyeneket még fényképen se lehet együtt látni – hiába, a szerelem nagy úr. Bő három éve él velünk.

Pár hete erősen elkezdte vakarni a fejét. Megnéztük, a bal szeme alatt egy gyulladt csomót fedeztünk fel – irány az állatorvos! Megvizsgálták, nincs nagy baj, kapott gyógyszert, és ami a fő, egy műanyag gallért, hogy ne vakargassa magát. Ezzel a gallérral élt majdnem két hétig.

Kínszenvedésesek voltak ezek a napok. A gallér mindenbe beleakadt, szegény Tequila alig fért tőle a tányérjához, futni sem tudott, képtelen volt kényelmesen aludni, rémálom volt nézni is. Arról nem is szólva, hogy az ilyen galléros kutyát a többi kutya se szereti, és séta közben a járókelők is furcsán néznek ránk (egy hajléktalan bácsinak is meg kellett magyaráznom, miért van ez a gallér).

Borzalmasan megsajnáltam szegény kutyát. Láttam a szemében a csalódottságot, ahogyan ránk nézett: „Miért tettétek ezt velem? Miért kínoztok ezzel a valamivel itt a nyakamon?”

Dilemma

És a legszomorúbb, hogy nem tudtam neki megmagyarázni, mi ennek a célja. Pedig milyen egyszerű lett volna mellé ülni és azt mondani: „Figyelj, Tequila, leveszem a gallért, ha megígéred, hogy nem vakarod ezt a gyulladt valamit ott a szemed alatt, akkor sem, ha nagyon idegesít, és akkor sem, ha épp nem vagyunk a közeledben. Ennyi az egész!”

Csak hát ez nem így működik. Ha egy kutyának viszket valami, megvakarja. Nincs akkora belátása, hogy megértse, most egy ideig nem szabad a szeméhez nyúlnia, hiába viszket. Marad a kényszer, a merev gallér és a sajnálat.

Nagy volt a kísértés, hogy megszabadítsam tőle, hadd legyen szabad. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat rá: két lehetőségünk van, vagy két hét szenvedés a gallérban, vagy hagyom, hogy vakarja a szeme alatt a sebet, ami aztán végképp elfertőződik, és a végén a legrosszabb esetben elveszti a fél szemét. Félszemű kutya csak azért, mert én jó fej gazdi akartam lenni… Nem hangzik jól.

Együtt tudok érezni Tequilával. Én például azt utálom, ha olyan rendszabálynak, korlátozásnak vagyok alávetve, amelynek nem látom az értelmét. A magánéletben, a munkában és a hitemben is ódzkodom tőlük – bőséggel voltak konfliktusaim is emiatt.

Logika és rend

Úgy látom, a hagyományos keresztyénségen belül talán pont az evangélikusság az, amelyik leginkább él ezzel a szabadsággal: hogy nincsenek öncélú szabályaink, illetve ha vannak, mindig idézőjelesek. Luther nyomán adiaforonnak hívjuk azokat a szokásokat, rendeket, amelyek nem üdvösség kérdései, az Istennel való találkozás szempontjából másodrendűek. Milyen legyen egy liturgia? Milyen a lelkész ruhája? Ezek helyi sajátosságok, és megtartjuk őket, ha látjuk, jól használhatók, és úgy gondoljuk, nincs értelme a felrúgásukkal mások idegeit borzolni. De ha úgy alakul, meg is lehet őket változtatni.

Érdekes, hogy a konzervatív zsidóság nem így gondolkodik. Ismerik a chok fogalmát; ez olyan szabályok gyűjteményét jelenti, amelyeknek nincs logikus értelmük. Miért nem lehet húsos és tejes ételt egyszerre enni? Miért nem szabad olyan ruhát hordani, amelyben az állati és a növényi eredetű anyag össze van szőve (mondjuk, gyapjúból és lenből készült ruhát)? A válasz általában az, hogy mert. Ez van, ez a törvény. Hát ez az a logika, amelyet az én szabadságra edzett agyam nem tud elviselni.

Igaz, amikor erről meséltem, egy szabónő ismerősöm szeme felcsillant: hát persze, mosásnál, vasalásnál egész máshogy viselkedik a pamut és a len, jobb őket nem összekeverni, ha nem akarjuk, hogy tönkremenjen a ruha. És a húsos és tejes ételek együtt fogyasztását tiltó törvénynek is megvolt valamikor az alapja: 2Móz 23,19 tiltása („Ne főzz gödölyét anyjának tejében!”) egy föníciai–kánaáni pogány vallásos cselekvésre vonatkozik. Ráadásul lazán el tudom képzelni, hogy van olyan dietetikus, étkezéssel foglalkozó egészségügyi szakember, aki elégedetten bólint: lehet olyan szempont, amely miatt jobb kerülni a húst és a tejet együtt. Nem tudom, lehetséges.

Tűrni vagy kétkedni?

Csakhogy legtöbbünk nem szabó, vallástörténész vagy dietetikus, hogy értsük ezeket a szabályokat. Marad a kérdés: miért?, és a válasz: csak. Mert Isten ezt mondta.

De mi van, ha igazából semmi nem chok, az sem, amit nem értünk? Ha valahol mélyen minden korlát, minden fal, amellyel Isten szembesít minket, valójában védőkorlát – akkor is, ha nem értjük? Hisz hogyan is érthetnénk? Éppúgy nem tudok Isten szemével látni, ahogyan Tequila sem tudott az annak az állatorvosnak az agyával gondolkodni, aki rátette ezt a gallért. Ő csak egy idegen és gonosz embert látott, akitől rettegni kell – négyen tartottuk szegényt, hogy meg lehessen vizsgálni –, aki birizgálta az amúgy is fájós szemét, és egy számára fölösleges gallért húzott rá. Meg lehet neki magyarázni, hogy mindez érte van, hogy meggyógyuljon?

Olykor mi is kapunk ilyen értelmetlen falakat. Néha rákérdezünk Istenre: ezt most miért tetted elém? Miért nem engeded szabadon járnom az utamat? Ez a kérdés nem hitetlenség, de van benne egyfajta magabiztosság: én is fel tudom mérni, melyik korlátnak van, és melyiknek nincs értelme. És el kell telnie kis időnek addig, amíg rájövünk, nem látjuk az egész képet, Isten jobban látja az egészet – valaki egyszer azt mondta, a világ szőttesének a visszáján élünk. Innen tényleg nem látszik a teljesség.

Akkor mégis a mindig alázatosoknak, az örökké lehajtott fejűeknek van igazuk – minden korlátot el kell viselni, mert ki tudja, Isten mit akar velük üzenni? Nem hinném. Jézus, aki az alázat mintaképe, a perében maga is számonkérte az egyik templomszolgán azt, hogy miért vágta őt pofon. Nem viselt el bármit. Igenis van, amikor valamire, egy korlátra, egy embertelen törvényre nemet kell mondani. (Hamlet a nagymonológjában, amikor azon tűnődik, érdemes-e végigélni az életet, és felsorolja, mi az, amit nem lehet elviselni, szóba hozza „a hivatalnak packázásait”. Könyörgök, egy királyfi ettől szenved! Akkor én mit szóljak? Illetve valóban alázatosan kell tűrni mindent, mert ki tudja, hátha van végső célja?)

Nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy megértsük: melyik korlátnak, „műanyag gallérnak” van értelme, és melyek azok, amelyek öncélúak, és csak megkötik, kínozzák az embert. Biztos, hogy nem kell minden értelmetlen és embertelen szabályt megtartani. De jó, ha a magabiztosságunk mögött van egy csipetnyi kétely önmagunkkal szemben: mi van, ha valahol van valamilyen – Isten szeretetéből fakadó – logika a mögött a korlát mögött, amelyet mi értelmetlennek látunk? Ki tudja?