Kötőszó

Halmozódó hazugságok, ki és meg nem beszélt problémák, végül családok összeomlása elevenedik meg a Centrál, illetve a Belvárosi Színház színpadán. Mindez mai, olykor igencsak trágár nyelvezettel, de a mindkét drámában jelen lévő pattanásig feszült idegek miatt ez érthető és indokolható. Azért is elfogadható, mert az éveken át elkendőzött feszültségek és csalások felszínre kerülése után nagyon nehéz emberségesen viselkedni és megbocsátani.

Szerző: Kézdi Beáta | Fotók: Centrál Színház, Orlai Produkció

Kötelező házi feladat. A Centrál Színházban Bíró Bence fordítóként és dramaturgként is – nem túlzás ezt leírni – csodát tett Az ügynök halálával. Az 1949-ben bemutatott, Pulitzer-díjat érő Arthur Miller-klasszikus sok színház repertoárján szerepelt már, ám ennyire lényeglátó előadás régóta nem született. Most egészen hangsúlyosan domborodnak ki a családi szerepekből, a teljesen irreális elvárásokból és hazugságokból adódó konfliktusok és az azokra adott válaszok.

Willy Loman gondolkodásának, reményeinek, terveinek van alávetve minden. Ennek következményeként láthatjuk az összeomlást: a mintaapa – valójában sosem létező – álarca a szemünk előtt foszlik teljesen szét, és kirajzolódik a valójában erőszakos, másokat megalázó, de a méltóságából is egyre lejjebb adó karakter.

Alföldi Róbert rendezésében Willy Lomant, mi tagadás, nem lehet szeretni, inkább sajnálatra méltó, ahogyan a mindig minden konfliktust tompítani igyekvő feleségét is szomorúan nézzük. Két fiuk küzdelme azonban         felkavaró. A hazug és mérgező családi légkör, az apai elvárásoknak való megfelelési kényszer, az el nem rendezett múlttal és a kérdések tucatjaival ijesztgető jövővel való szembenézés teszi az előadást a mai Magyarországon is húsba vágóan aktuálissá.

Stohl András remekel a magát hazugságokba ringató, erőszakos karakter megformálásában, mellette Balsai Móni megrázóan erős az elnyomott, mégis a férje mellett a végletekig kitartó anya figurájában. Fehér Tibor és Szécsi Bence testvérpárosa szépen hozza az eltérő karakterjegyeket és a mégis közös tragédiát.

Az alig másfél órás előadásba sűrített drámának minden jelenlegi és leendő szülő számára kötelező házi feladatnak kellene lennie.

 ***
Tiszta idill? Szülők és két gyerek, francia Alpok, luxusszálló, téli pihenés, síelés – derűs miliő. Aztán bekövetkezik a váratlan fordulat: lavina zúdul le. És bár a család túléli, minden megváltozik a családfő első reakciója miatt, aki ösztönösen nem a gyerekeit, hanem a telefonját és magát menti.

Innentől hogyan lehet családként létezni? Mi kell ahhoz, hogy minden korábbi emberi hitványság is a felszínre kerüljön? És mit kezd mindezzel a két felnőtt? – teszi fel a kérdéseket a svéd Ruben Östlund Lavina című 2014-es nagy sikerű mozija után a mostani adaptáció is. A lavina elsöprő erejű a színpadon is, mert az önáltatások, a korábbi csalások nem maradnak következmények nélkül. Vagy mégis?

A Katona József Színház és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében létrejött egyfelvonásos előadás nézőiként időnként kínunkban fel-felnevetünk, de leginkább a kibeszéletlen problémák utáni rombolás, majd a megbocsátás és az újrakezdés helyett a szőnyeg alá söprés miatt érzett fájdalommal hagyjuk el a nézőteret – ugyanakkor a látványos élmény lehengerlő hatása alá kerülve.