Kötőszó

És mi van Tomival? – kérdezi az új magyar film címe. És mi van Attival? Mi van velem? Minden művészeti alkotás, a film is akkor éri el a célját, ha engem, a befogadót eltalál: amikor olvasom a könyvet, hallgatom a zenét, nézem a filmet, az az érzésem van, hogy rólam és nekem szól mindez. Till Attila legújabb, önéletrajzi ihletésű filmje, az És mi van Tomival? nézésekor újra és újra fel kellett tennem magamnak a kérdést: te hol vagy a történetben?

Szöveg: Hegedűs Attila | Jelenetfotók az És mi van Tomival? című filmből

Pedig a film központi kérdése, az alkoholizmus engem személyesen nem érint. Van ismerősöm, rokonom is, aki ezzel küzd, de engem ez a démon szerencsére elkerült. Persze van ezer más, ami miatt nekem is küzdenem kell önmagammal, de nagyon hálásnak kell lennem, hogy az ital éppen nem tartozik közéjük; illetve hogy bármi történt is velem, eddig Isten mindig egyensúlyba állította az életemet. És remélem, ez ezután is így lesz.

Családi terhek

A film cselekménye nagyon egyszerű: egy négy éve száraz alkoholbeteg az egyik, szintén alkoholista barátjával nekivág a városnak, hogy megkeressék társukat, aki napok óta nem hallat magáról. A „száraz alkoholbeteg” kifejezés azt jelenti, hogy ő már világ életében beteg marad, maximum meg tudja csinálni, hogy egy napig ne igyon, és ezt a napot úgy hívják: ma. Néha kínkeserves minden túlélendő perc ezekben a huszonnégy órákban – és az alkoholbetegek abban segítik egymást, hogy a másikat túllendítsék ezeken a perceken. Olykor sikertelenül…

Mondom, ezt a világot szerencsére csak kívülről látom. Érintettségemet egészen másképp, apaként és pedagógusként éreztem. A film főszereplőjének van egy leánya, aki a nyitó képsorokban tizenöt-tizenhat év körüli kamasz, majd öt évet ugorva az időben a film többi részében fiatal anyuka. Olyan idős a leány, amilyen korúak a diákjaim és a gyermekeim. És mint, gondolom, minden apában, bennem is ott él a feszültség: mit adok a gyermekeimnek? Milyen útravalóval indítom őket az életre? Szárnyakkal vagy betontömbökkel? Felemelem vagy lehúzom őket? Mit tudnak rólam mesélni majdan az unokáimnak? Igyekszem jól válaszolni ezekre a kérdésekre.

Tanárként pedig azt látom: hány és hány gyerek van, aki betontömböket kapott szárnyak helyett, rettegést nevetés helyett! A filmbéli lányt nézve ezt éreztem szívszorítónak: milyen ólomsúlyokat kapott ő gyermekkorában! És hogyan válhat felnőtté ilyen örökséggel?

A kezdő képsorok ütősek – a szó minden értelmében. A részeg apa hazatér, és szóváltásba keveredik feleségével, verekedés tör ki a családban. A kamasz lány ennek szemtanúja, majd kétségbeesésében aktív részese lesz: anyját féltve megszúrja apját. Az apa a földön fetrengve könyörög: „Mondjátok a mentősöknek, hogy baleset volt…” És elsötétül a kép.

Öt évvel később vagyunk. Az apa felépül, új társa van, babát várnak, száraz, segít másoknak, naponta sikerrel megharcol az alkohol csábításával szemben. Helyreállt az élete. De öt éve nem látta a lányát. Majd véletlenül meglátják egymást a Széll Kálmán téren – és bár beszélgetni nincs lehetőségük, felszakadnak a régi sebek.

Milyen lehetett a leánynak újra látni az apját, aki beárnyékolta a gyerekkorát, aki miatt nem hívhatott föl barátokat az amúgy is lelakott lakásba, mert ki tudja, éppen milyen állapotok vannak otthon? A saját apja emlékének súlyától meggyötört apa milyen halmozott súlyt rakott a lánya nyakában? És ráadásul azzal a tudattal élni, hogy kis híján ő maga is apagyilkossá lett? Tudom, a filmnek nem ez a fő vonulata, engem most mégis ez érdekel a legjobban.

Jogos harag és megbocsátás

Meg kell bocsátani? Meg lehet bocsátani? Ezek az igazán nagy kérdések. A kamasz lány felnőtt anyuka lesz, lehetősége van egy jobb, teljesebb életre – igaz, a kisgyermek apjáról semmit nem tudunk meg. Tehát úgy tűnik, minden adott arra, hogy túllépjen a múlton. Kérdés, hogy túl lehet-e lépni.

Első tanácsom ez lenne: bocsáss meg! Sokan hozzátennék: hiszen Isten is megbocsát. Szépen hangzó mondat. Csak éppen van, amikor gonosszá válik – ha kötelezettség lesz belőle. Mert ez nem elhatározás kérdése: a fájdalom, a keserűség letagadása lenne, ha azt mondaná valaki, hogy semmi baj, minden rendben. Egyáltalán nincs rendben semmi, egy ellopott gyerekkort nem lehet visszahozni. És azt hiszem, igenis joga van mindenkinek haragudni, a jézusi üzenetre való utalgatás – bocsáss meg, hiszen neked is megbocsáttattak bűneid – ebben az esetben csak a keserűség visszanyelését jelenti. Van, amit nem lehet megbocsátani, mert képtelenek vagyunk uralkodni fölötte.

Akkor hát döntsünk úgy, hogy nem bocsátunk meg? Elvileg dönthetünk úgy is. Erről egy idióta vicc jut eszembe:

– Hozzám jössz feleségül?

– Nem!

– Hanem?

Mit lehet erre válaszolni? Mi következik a „hanem” után? A történet lefagy anélkül, hogy megérkezne.

A párbeszéd így is elmondható:

– Megbocsátasz?

– Nem.

– Hanem?

Mi van helyette? A gyűlölet, a feszültség, a harag érthető állandósága. Ez viszont olyan, mint amikor visszatartjuk a lélegzetünket. Egy ideig megy a dolog, utána automatikusan kapkodunk a levegőért. A gyűlölet feszültségében élni állandó háború, holott az ember békére vágyik.

Nem kell megbocsátani. De nem lehet előbb-utóbb nem megbocsátani – vagy legalábbis nem megpróbálni a kilépést a gyűlölet állapotából. Nem azért, mert valaki ezt elvárja tőlünk, hanem mert a lélek egyensúlyra, levegőre vágyik. Régen rossz, ha elvárás lesz ebből a természetes útból.

Nem érdekes

És a film nagyon finoman jelzi ezt az utat. A lányt is feldúlja a véletlen pillantás ott a téren: meglátja az apját, azt, akinek támasznak kellett volna lennie, ehelyett betonfal volt a számára. És először terel, nem érdekes, mondja, de különös módon minden gondolata erről a „nem érdekes” emberről szól. Majd elmegy a házhoz, hajdanvolt gyermekkora helyszínére, óvatosan szóba elegyedik apja új szerelmével, benéz a volt szobájába, annyi megaláztatás helyszínére – igyekszik addig mélyre ásott emlékeinek szemébe nézni. Nincs még itt szó megbocsátásról, apjával nem akar beszélgetni, de elkezdi az agyában élő szörnyetegben meglátni az esendő embert, aki nem tudta jól szeretni. Megtudja, hogy az apja szereti őt, csak éppen alig hisz benne, hogy lenne visszaút. És elindult valami. A film ezen vonulata nem zárul le, nincs happy end. Illetve…

A történet harmadik szereplője a lány anyja, a volt feleség. Az ő gyűlölete, haragja talán még engesztelhetetlenebb, mint a lányáé: nem tudja megbocsátani, hogy másfél évtizedig nem tehetséges, nagyszerű társa, hanem kínzója volt a férje. Amikor a lánya mesél újonnan kapott tapasztalatairól, hogy az apja talán nem is annyira szörnyű alak, az anya ridegen utasítja vissza lányának a szavait.

De a film utolsó jelenetében a főszereplő kap egy sms-t: egy képet lányáról és az unokájáról. Ez a kép valószínűleg az életét menti meg: a napi küzdésben egy jel, hogy van kiért, kikért harcolni. És bár a filmből ez nem derül ki, nekem az az érzésem, hogy ezt a képet nem a lány, hanem az anya küldte el névtelenül… Mert nem lehet a gyűlöletbe belefagyva élni. Lehet, hogy maga ez a felismerés a happy end?