Kötőszó

A Csongrád-Csanád vármegyei székhelyen járva két új bemutatóra is érdemes jegyet váltani. A dzsungel könyve kitűnő zenéjű és nyelvi leleményekben gazdag musical mára már klasszikus, de Martin McDonagh munkái is annak számítanak színházi berkekben. A Vaknyugat című előadás azonban kifejezetten a fekete humor rajongóinak és a vaskos káromkodásokat jól tűrőknek ajánlott.

Szöveg: Kézdi Beáta | Fotók: SZNSZ/Tari Róbert
Ikonikus dalok, extravagáns figurák. A dzsungel könyve című musicalt 1996-os premierje óta töretlen sikerrel játsszák a hazai színházak. Az akkori fiatalok, akiket annak idején magával ragadott a darab, ma már lelkes szülőkként viszik gyerekeiket az újabb bemutatókra. Most éppen Szegeden van erre lehetőségük.

Rudyard Kipling 1894-ben megjelent novellagyűjteményét olvasva az indiai dzsungel világába, törvényeibe láthatunk bele. A történeteket Békés Pál alkalmazta színpadra. A zenés darabban megjelenik az erő, a csapathoz tartozás, a tisztelet, a szeretet, a szerelem témája is. Dés László fülbemászó zenéje és Geszti Péter dalszövegei pedig első hallásra magukkal ragadják a nézőt, és nem is engedik el az előadás végéig.

Ám egy musical mit sem ér kitűnő zenés alakítások nélkül. És Szegeden szerencsére Krausz Gergő szerethető, a világot lassan, de biztosan megismerő Mauglija, Csorba Kata finom eleganciájú és okos Bagirája, Polák Ferenc mind látványban, mind hangban erős Kája, Ottlik Ádám bölcs Akelája, Turi Péter mesterien komikus Csil dögkeselyűje és Rédei Roland rockervezér Sir Kánja is dicséretet érdemel, ahogyan életre keltik és személyiséggé formálják a karaktereiket. Elszomorító azonban az előadás két gyengébb alakítása, Bánvölgyi Tamásé (Balu) és László Gáspáré, aki három szerepben is feltűnik (Buldeo/Vérfarkas/Majom). Előbbi hangban nem tudja hozni az ikonikus dallal – Amíg őriz a szemed – is megajándékozott szerepet, míg utóbbi a rossz hanghordozásával és esetlen színpadi mozgásával okoz kellemetlen perceket a nézőnek.

Pető Katának olykor A Flintstone család című rajzfilmsorozatéra emlékeztető, olykor punk-, olykor rapperjelmezei közül Bagiráé és Káé kiemelkedően ötletes. Kupás Anna izgalmas pop-art dzsungel-játszótér díszlete harsány színeivel és letisztultságával ad teret a játéknak. Widder Kristóf koreográfiája és rendezése a nagyszínpad hatalmas terében a maroknyi színésszel becsülettel és látványosan – természetesen kétszer ennyi színésszel/táncossal (és költséggel) még inkább lenyűgöző lett volna az előadás – hozta Dés–Geszti–Békés klasszikusát, így a mára már ikonikus dalokat dúdolva hagyhattuk el a nézőteret.
 *

Lelki feketeségek. A népszerű kortárs ír szerző nemcsak a fekete humort kedvelő színházrajongókat, de már egy ideje a mozinézőket is lenyűgözi abszurdabbnál abszurdabb történeteivel. Martin McDonagh a Vaknyugat című drámájában a világvégi ír faluban élő fivérek, Coleman és Valene évek óta tartó lélekgyilkos harcát, kegyetlenkedéseit tárja elénk. Az elborzasztó csatározásban a testvéri szeretetnek a morzsáit sem látjuk, ugyanakkor valahol mélyen még él bennük a szeretet és a tisztelet – ahogy ez minden McDonagh-darab egyes karaktereire jellemző. Ez esetben az alkoholizmussal küzdő Welsh tiszteletes és az apja pálinkájával kereskedő, mocskos szájú Kicsilány az, akik iránt a testvérek még táplálnak nemesebb érzéseket.

Varró Dániel nyelvileg leleményes, ugyanakkor a végeken élő ír falusiak nyers nyelvezetét nem megtagadó szövege a humor egyik forrása, s ezt Poroszlay Kristóf és Vicei Zsolt testvérpárosa, Kárász Zénó hitében folyamatosan meghasonlott Welsh atyája és Menczel Andrea Kicsilánya remekül érzékelteti.

Vereckei Rita a történethez illeszkedően abszurd, dőlt díszlete megragadja a nézőt és szolgálja a történetet. Koltai M. Gábor rendezése bár kicsit lehetne feszesebb és ezáltal rövidebb, de lényegében talán az időt használja fel a végletekig kifeszített élethelyzetek ábrázolására.

Az előadás végén katarzisérzésünk ugyan nincs, hiszen az ördögi körükből kitörni képtelen emberek élete szinte biztosan ugyanúgy folytatódik tovább, ahogy eddig zajlott, de a miénk, nézőké remélhetőleg nem, mert McDonagh a fekete humorával arra a fajta lelki feketeségünkre – sérelmeink dédelgetésére, megbocsátani képtelenségünkre – mutat rá, amellyel, ha jót akarunk, mindenképpen érdemes kezdenünk valamit.