Kötőszó

Olykor-olykor, ha az élet lecsendesedett körülöttünk, a konyha összetakarítva, a srácok lefekvéshez készülődnek, a feleségemmel megiszunk egy deci bort. Ezzel mintegy jelezzük, hogy mára már nem tervezünk semmit, nincs hajtás, csak beszélgetés, olvasgatás vagy tévénézés, rosszabb esetben rövid „kütyüzés”, böngészés a mobilon, de semmi komoly. A laptop lezárva, mára már nincs más, csak a pihenés. A többi ráér holnap.

Szerző: Hegedűs Attila

A „száraz november” [a Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány 2016-ban elindított egy hónapos kihívása, amelynek során a résztvevők nem isznak alkoholt, és értékelik italfogyasztással kapcsolatos szokásaikat – a szerk.] elgondolkodtatott. Az én esetemre is vonatkozna az egy hónapig nulla korty alkohol? Mit jelent, ha néha az esti rendrakás után nem iszom meg a feleségemmel azt az egy deci vörösbort? Semmit, megy tovább az élet. De akkor miért fontos? Miért kap jelentőséget, hogy valamit nem teszek meg, valamire nemet mondok?

Persze megértem az okot. Ha valakinek kényszer az ivás, akkor az ő számára ez igazi kihívás, és akár segítség is lehet. Nála célja van a dolognak. Nem akarom a függőségek iszonyatát kisebbíteni – látom, hogyan zúz szét emberi sorsokat, kapcsolatokat. És ismerem Pál apostol figyelmeztetését is: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12) Ilyen értelemben jónak, hasznosnak tartom az önmagammal való szembenézést: mennyire vagyok függő?

Bevallom őszintén, ha egy hónapig nem élném meg ezt a rítust, hiányozna. De nem az alkohol, hanem a mozdulat, ahogyan kitöltöm a feleségemnek és magamnak azt a pár kortyot, sajtot szeletelek hozzá, vagy sós mogyorót teszek egy tálkára, és ahogy a párom mellé telepszem. Nem az alkoholról mondanék le, hanem ezekről a meghitt percekről is. (Persze helyette lehetne, mondjuk, kakaót inni. Kérdés, hogy akkor meg nem a túlzott cukorbevitel lenne-e a baj. Vagy üres teát, de az meg nem ízlik.)

Azt is lehet mondani, hogy számomra az egész lényegtelen, a „száraz november” mozgalom célközönsége nem én vagyok, és kész. De ennél a kézlegyintésnél többet ér a kérdés. Fontos hangsúlyozni, ha egy hónapig nem iszom bort? Miért? Hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nem vagyok függő? Vajon az, hogy valamit csinálni szoktam, egyben azt is jelenti, hogy rászoktam?

Meder vagy börtön?

A szokás és a rászokás nem ugyanaz. A szokás lehet jó is: medret adhat az életemnek. A reggeleknek is megvannak a rítusai, meghitt mozdulatai – kávéfőzés, reggelikészítés stb. –, és az estéknek is: ahogyan lefekvés előtt csókot váltok a feleségemmel, esetleg elkortyolunk együtt egy pohár bort – mindez épít, nem rombol. Nem tudom, az az alkalmankénti egy deci bor mennyit ront az egészségi állapotomon – szerintem nem sokat –, de a szokás, hogy esténként együtt zárjuk a napot, az biztosan javít.

A rászokás viszont nem meder, hanem börtönrács: nem enged. Elszakít másoktól. Ha tudok élni valamivel, az csodálatos. Ha nem tudok élni nélküle, az veszélyes. Olyan, mint a tűz: a helyén, a kályhában meleget ad, ha úrrá lesz a házon, akkor azt elpusztítja.

Valamikor olvastam egy hitébresztő könyvet, amelynek a végső mondanivalója az volt, hogy a mai keresztyén ember élete olyan, mint az első világháborús katonáé, aki örökké azt lesi, honnan támad az ellenség. Márpedig sokfelől támadhat: ital, pénz, szex, politika, rockzene, más vallások, hatalomvágy, és még sorolhatnám. Nehéz bármit is mondani ellene, ezek valóban veszélyforrások lehetnek, bár a mai szócska mellett kérdőjel van: meggyőződésem, hogy az ember más-más név alatt, de mindig ugyanazokkal a kísértésekkel nézett-néz szembe, ilyen értelemben nem vagyunk se jobbak, se rosszabbak, mint őseink.

Számomra inkább az a kérdés, hogy tényleg csupán arról szóljon-e az életünk, hogy óvakodunk, félünk, fürkésszük az épp aktuális ellenséget, akivel szemben védekezni kell. Voltam sorkatona, álltam őrtoronyban, nem akarom, hogy ennyi legyen az életem. Fontos az éberség, de nehogy ez legyen a lényeg! Ha komolyan veszem, hogy Isten szeretetével vagyok tele, akkor ez nem jelenti-e azt is, hogy nem félek az azokkal a dolgokkal való találkozástól, amelyek rossz esetben akár be is tudnák tölteni az életemet?

Negatív identitás

Öregszem, úgy látszik, egyre kevésbé értem a lemondás öncélú kultuszát: azt, hogy önmagában érték, ha valamire nemet mondok. Oké, elismerem, már maga a tény, hogy ha meg tudok valamit állni, az erősítheti az önbecsülésemet. De amikor meg kellett tanulnom egészségesebben élni, abban sem az volt a jó, hogy mit nem eszem meg, hanem az a hatalmas és különös élmény, hogy ura vagyok a testemnek – és ez az öröm felülírta az éhséget. Ha kevesebb benzint, műanyagot fogyasztok, akkor védem a világot. Akkor sem önmagában a lemondás a jó, hanem a cél.

Általában bajom van azzal, amit negatív identitásnak hívok. Azzal, hogy úgy határozom meg önmagamat, hogy én vagyok az, aki nem ilyen vagy olyan vagyok (mint a farizeus: nem vagyok olyan, mint az a vámszedő – Lk 18,11). Azért vagyok magyar, mert nem vagyok román; keresztyén vagyok, tehát nem buddhista; evangélikus, mert nem
vagyok katolikus. (Ha focirajongó lennék, akkor azért lennék fradista, mert utálom az MTK-t?) Biztosan azt kell hangoztatnom, mi nem vagyok, mit nem teszek?

Puszta és Kána

Tényleg, az feltűnt valakinek, hogy Jézus csak a szinoptikusok, vagyis az első három evangélium szerint kezdte a szolgálatát lemondással, negyvennapos böjttel? János evangélista szerint a kánai menyegzővel indított. Nem a lemondással, hanem az élet túláradó örömével, ahol tánc volt, nevetés, pikáns énekek, a férfi s a nő egyesülésének ünnepe – és jó sok bor, nem kis részben Jézus jóvoltából. Elgondolkodtató. Isten így jelezte jelenlétét: a víz borrá vált.

Egyébként az a bizonyos negyven nap ott a pusztában sem a hiányról vagy az ürességről szólt. Teli volt tapasztalattal, élménnyel, találkozással: Jézus egyaránt találkozott a mélységgel (a kísértővel) és a magassággal (az angyalokkal); át kellett rágnia magát az éhség, a vallási gőg és a hatalom kérdésein. Sűrű hetek voltak. Az a negyven nap nem azért volt fontos, amit nem tett meg ezalatt, hanem azért, amit kapott helyette.

A böjtnek sem a nemet mondás, hanem az ajándékok miatt van értéke, amelyeket ekkor kap az ember – és amelyek kiszorítják onnan azt, ami nem annyira szükséges. A házassági esküben is az áll, hogy a mellettem állónak „hűséges házastársa leszek”, és nincs benne, hogy „nem szeretek bele másba” – ha szorosan átöleljük a párunkat, amúgy se férne már közénk más. És éppen ez a lényeg!

János evangélista szerint Isten szerelmet vall nekünk: „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” (Jn 3,16) Azért ez a vallomás mégiscsak többet ér, mint amiről lemondunk cserébe, nem?

Borítókép: Vinicius Amnx Amano/Unsplash.com