Kötőszó

„Matyi akkor is üt, amikor az, akit ér, már csak megtört öregember. De miért volt erre szükség? Mert egyszer kimondta: háromszor! És a szavát tartania kellett. Tovább furdal a kérdés: miért kellett? Miért volt fontos, hogy állja a szavát? Mi történt volna, ha nem teszi?” – veti fel írásában Hegedűs Attila, aki őszintén állítja: iszonyodik Lúdas Matyitól.

Egy kisgyermekkori emlék ugrik be néha igen élesen. Elsős lehettem, az iskola udvarán éppen azt tervezzük, hogy „ludasmatyisat” játszunk. Az ötletre bennem az az első reakció: akkor én Döbrögi akarok lenni! Érzem a gondolat képtelenségét, kicsit szégyellem is, nem is tudom magamnak megmagyarázni, miért ez születik meg bennem.

Eltelt azóta több mint négy évtized, és én megpróbálom szavakba önteni ennek a különös gondolatnak a hátterét. Egy biztos: nem akarok Döbrögi lenni! Sem olyan, aki másokat ver, se olyan, akit mások vernek. Ösztönös reakcióm igazából nem Döbrögiről szólt. Hanem Lúdas Matyiról. Mert igazából az első gondolatom ellene született meg. Nem bírom elviselni, iszonyodom Lúdas Matyitól. És azt kellett megfogalmaznom magamnak, miért.

Hangsúlyozom, nem a véleményemet összegzem, hanem az érzéseimet, függetlenül attól, hogy elméletileg mit hogyan gondolok vagy kellene gondolnom. Az érzések és megérzések néha többet mondanak a racionális okfejtéseknél. (Mondjuk, az sokat segített, hogy amikor fiaimnak mondtam, hogy a Lúdas Matyiról akarok írni, első reakciójuk ez volt: „Az a srác olyan, mint Kevin a Reszkessetek, betörőkben! Egy pszichopata!” Szóval, nem vagyok egyedül az ellenérzésemmel.)

Bűnösből áldozat

„Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” – kiáltja a fiú, miután elrabolták libáit, és megverték. Teljesen érthető reakció. Sőt az első revansot meg is értem. A világ rendjének valahogyan helyre kellett billennie. Egy gyerek, aki a világ felé való nyitottsággal indul el a vásárra, és az emberi gőggel, önzőséggel, hatalmi kevélységgel találkozik. Nemcsak a verés szörnyű, hanem az a természetesség is, ahogyan ezt meg lehet csinálni. A verést nézők közönye, esetleges vihogása éppoly iszonyú. Azzal, hogy visszaadja, bebizonyítja, hogy nem a Döbrögi-féle logika uralkodik, hogy nem lehet a másikkal bármit megtenni.

Lehet, hogy valaki már ezt is soknak tartja, a jézusi „tartsd oda a bal orcádat is!” elv alapján a teljes békességet tartják sokan az egyedül üdvös útnak. Lehet, hogy igazuk van, mégis, hadd higgyem azt, hogy Matyi első verésének volt „pedagógiai jellege” – igaz, fájdalmas, de jelentése volt. De a másik kettő? Igen, Matyi először egy öntelt, hatalmi mámorban élő embert büntetett meg. De másodikra már egy beteg, testileg összetört, a halál révén álló öreget, harmadik alkalommal pedig egy rettegő, állandó külső segítségre szoruló, gyermeteg figurát. Ebben mi a jó? Tényleg azt hiszi, hogy akit másodszor vagy harmadszor megvert, az ugyanaz, mint akit először?

A paradox ugyanis az, hogy mihelyst az agresszort, az erőszakoskodót a másik oldalra állítjuk, ő maga lesz áldozattá. És Matyi másodszorra és harmadszorra már egy kiszolgáltatott, gyenge embert bántott. Éppúgy, ahogyan annak idején Döbrögi őt verte. Hol a különbség?

Nehéz a kérdés. Egy videó jut erről eszembe: valaki jogtalanul a mozgássérült-parkolóban parkolt, és mire visszatért a kocsihoz, a kocsiját apró papírdarabokkal ragasztották teli. Dühödten és megszégyenülten szedegette a papírokat, hogy kilásson, és el tudjon gurulni, miközben az utca népe videózta, és röhögött rajta. Fájdalmas volt látni. Nem mintha jól tette volna, hogy egy rászorulttól elvette a parkolóhelyet. Megérdemelte a büntetést. Akár egy súlyos pénzbüntetés is jogos lett volna. De biztos, hogy az a legjobb, hogy még fél óráig ott áll, mert nem tudja elvinni az autót? Hát nem az lett volna a cél, hogy ne álljon ott, hogy minél előbb vigye el onnan a kocsit? Ráadásul biztos, hogy a megszégyenítés a legjobb lecke? Oké, máskor nem fog odaállni. De nem fogja jobban tisztelni a rászorulókat, csak utálni őket – ez a cél?

És azon is elgondolkodtam: mit érezhetett az utca nevető népe? Hogy végre van, akin lehet röhögni? Hogy átélhetik annak örömét, hogy nem ők a bűnösök, hanem a másik, akire ujjal lehet mutogatni? Jó érzés? Félreértés ne essék, éppannyira nem hiszem, hogy ennek az autósnak igaza volt, amint amennyire nem hiszem, hogy Döbröginek lenne. A reakció kérdéses számomra.

Muszáj? 

Matyi akkor is üt, amikor az, akit ér, már csak megtört öregember. De miért volt erre szükség? Mert egyszer kimondta: háromszor! És a szavát tartania kellett. Tovább furdal a kérdés: miért kellett? Miért volt fontos, hogy állja a szavát? Mi történt volna, ha nem teszi? Kinevették volna az emberek? És ez miért érdekli őt? Vagy annyira mások véleményétől függött, hogy nem tehetett mást: ha egyszer vállalta a Nagy Bosszúálló szerepét, végig kellett mennie az úton? Mert „the show must go on”?

Zavaros nekem ez az egész. Mit bizonyított be a második és pláne a harmadik veréssel? Mi volt a célja? Volt célja egyáltalán, vagy csak a tehetetlenségi erő hajtotta, mert egyszer megígérte? Ennyire rabszolgája volt saját ígéretének? (Milyen érdekes, hogy Isten például meg tudta csinálni, hogy nem vette komolyan saját fenyegető ítéletét, és mégsem pusztította el Ninivét, és nem görcsölt azon, mit szól az állhatatlanságához Jónás. Szabad ura döntéseinek, ezért szabad az irgalomra is.)

Játsszunk el kicsit a gondolattal: mi lett volna, ha Matyi nem viszi végbe a második és a harmadik verést, de jelzi, hogy megtehette volna? Mondjuk, orvosként ott hagy egy lúdtollat és egy botot a beteg Döbrögi ágya mellett. Mit bizonyított volna ezzel? Erejét, hatalmát, a lehetőséget, hogy megtehette volna – de semmiképpen nem a gyengeségét. És az, hogy megtehetné, de nem teszi, lett volna annyira erős üzenet, mint az, hogy megtette.

Tudom, ez naivitás. De mégsem az, hiszen a Bibliában van egy ilyen eset. Amikor Saul, a hitelét vesztett király mindenáron meg akarja ölni Dávidot, mert félti tőle a hatalmát, akkor Dávidnak többször is lenne esélye meggyilkolni a rátámadó királyt. Egyszer egy barlangban, ahova Saul a dolgát végezni vonul vissza, egyszer pedig akkor, amikor Dávid belopózik az alvó Saul sátrába. Mindkettő kiszolgáltatott, méltatlan helyzet – és Dávid nem él a lehetőséggel. De az első alkalommal titokban levág egy csücsköt Saul levetett köpönyegéről, a második alkalommal Saul lándzsáját és vizeskorsóját cseni el. Holott azzal a karddal, amellyel levágta a köpeny szélét, Saul fejét is levághatta volna; a lándzsának, amelyet Saultól ellopott, elég lett volna egy szúrás. De Dávid nem akart gyilkolni, bosszút állni, csak jelezte, hogy megtehetné, ha akarja. Micsoda jel!

Jóvá verni?

A történet végét végképp nem értem. Fazekas Mihály, a mese írója szerint miután a harmadik verésből felépült, Döbrögi jószívű, alázatos, tiszta szívű földesúr lett. Létezik ilyen? Hogy valakit jóvá vernek? Én még soha nem láttam gyereket, akit veréssel, megalázással tettek volna jobb emberré. Olyat már rengeteget, aki megkapta a bizalom, a szeretet szalmaszálát, abba bele tudott kapaszkodni, és jobb emberré tudott válni. Akárhogy is van, én Beck Zolival értek egyet: „Pofonból koszorú nem lett még soha.” (30Y: Azt hittem, érdemes)

Összegezve: nem tudok mit kezdeni Lúdas Matyi történetével. Ezer sebből vérzik, akár Döbrögire, akár Matyira gondolok. A múltat rendbe rakni szeretném, nem megtorolni. Emelt fővel továbblépni és nem megbosszulni. Nem hiszek a revans erejében. És nem akarok olyan társadalomban élni, amelyben azt tanítjuk a gyermekeinknek, hogy a bosszú erény.