Kötőszó

Tudjuk, hogy a gyász az élet része, előbb-utóbb mindannyian átéljük. A lelkünk alapvetően képes feldolgozni ezt az érzést, nincs szükség ehhez szakemberre, de adódhat olyan eset, amikor az ember úgy érzi, teljesen egyedül maradt ebben a helyzetében. Gyászt nemcsak szeretteink elvesztésekor érezhetünk, hanem egyénenként más és más veszteség is kiválthatja – minderről Wild Maricával beszélgettünk. A mentálhigiénés szakember – aki a Szélrózsa evangélikus ifjúsági találkozón e témában rendezett fórumbeszélgetés résztvevője is volt – egy napjainkban még kevésbé ismert hivatás képviselőjeként, gyászkísérőként nyújt segítséget olyan embereknek, akik a veszteségeik feldolgozásában nehézséggel küzdenek. Az interjúban azt is elmondta, mi a klímagyász, és milyen sajátosságai vannak. 

Szerző: Balczó Mátyás | Fotók: Pappmédia Fotó & Videó

– Kezdjük az alapoknál. Mi a gyász?

– Gyász minden olyan érzés, ami veszteséggel kapcsolatos. A gyásznak nem feltétele a haláleseti veszteség, amivel általában azonosítják ezt a kifejezést:

gyászt érezhetünk bármivel összefüggésben, amiről úgy érezzük, hogy elveszítjük, elveszítettük, ami nehéz érzéseket kelt bennünk. Ugyanakkor fontos, hogy egyénfüggő, ki milyen veszteséget él meg gyászként. Míg egy szerettünk halála, egy tragikus élethelyzet mindenki számára egyértelműen gyászt jelent, addig léteznek olyan veszteségek is, amelyek miatt az egyik ember gyászt érez, a másik pedig az eltérő lelki alkata, élethelyzete miatt ugyanazt nem is realizálja veszteségként, így nem feltétlenül él át gyászt.

– Mit csinál egy gyászkísérő, és egyáltalán miért van szükség erre a szolgáltatásra?

– A gyász az élet része. Amíg ebben a világban élünk, borítékolható, hogy előbb-utóbb és vélhetően nem is egyszer, hanem többször át fogunk esni ezen. Van az a mondás, hogy a gyász a szeretet ára. A lelkünk alapesetben képes feldolgozni a gyász érzéseit, a veszteségek többségénél nincs is szükség szakemberre, de adódhatnak olyan helyzetek, amikor ez mégis nehézségbe ütközik. Ez főleg akkor fordul elő, amikor bármilyen oknál fogva úgy érezzük, egyedül maradtunk a gyászunkkal, és nincs támogatásunk – ilyenkor tud segíteni a gyászkísérő.

– Ön hogyan és miért választotta ezt a hivatást?

– Mentálhigiénés szakemberként végeztem a Semmelweis Egyetemen. A képzés részeként lehetőségem adódott önkénteskedni a halálos betegségben szenvedő emberek életminőségének javításával foglalkozó Magyar Hospice Alapítványnál, később pedig a Szent László Kórház hospice-osztályán is. Elsősorban nem a betegápolásból vettem ki a részem, hanem ha egy beteg igényelte ezt, akkor beszélgettünk egymással. Emiatt és a saját korábbi veszteségeim miatt fordult az érdeklődésem a gyász felé, aminek nyomán a Napfogyatkozás Egyesületnél elvégeztem a gyásztanácsadó- és gyászcsoportvezető-képzéseket.

– Mi a különbség a gyásztanácsadó a gyászkísérő között?

– Mindkét kifejezés ugyanazt a munkát takarja, ugyanakkor a gyászkísérés sokkal jobban visszaadja ennek a segítő tevékenységnek a lényegét. A „tanácsadás” szó azt sugallja, mintha ebben a helyzetben léteznének készen kapott megoldások. De a gyásznál ez nem működik, mert a veszteség eleve megoldhatatlan – épp ez benne a nehéz.

Segítséget úgy nyújthatok, hogy a gyászolót támogatom abban, hogy az adott helyzetre kimunkálja a saját, egyéni válaszát. Ahogy biztonsággal kapcsolódunk saját érzéseinkkel, gyászolóként fokozatosan rátalálhatunk arra a belső erőre, amit a nehéz élményünkbe építve közelebb kerülhetünk a továbblépéshez. Ezért tartom sokkal jobb kifejezésnek a kísérés szót, mert ez lefedi annak a folyamatnak a leírását, amelyben a támogatás, a mellé állás által együtt vagyunk abban a nyers folyamatban, amit a gyász jelent. A gyászkísérés az egyik eszköze a gyászfeldolgozásnak, ami arra vezet, hogy a saját életem történetében el tudjam helyezni a megélt veszteséget.

– Elmondható, hogy a gyászkísérés az empátia hivatásszerűen végzett gyakorlata? 

– Igen, már csak azért is, mert a gyászkísérés mentálhigiénés segítő beszélgetésnek számít, aminek egyik központi eleme az együttérző meghallgatás. Az egyik legfontosabb, amit egy ilyen folyamat adhat, hogy nem vagy egyedül, és hogy minden érzés, amit a gyászod kapcsán megélsz, érvényes, természetes és normális.

– A gyászcsoport segít megszabadulni attól az érzéstől is, ami a jól ismert „miért pont velem történik ez?” kérdésben fogalmazódik meg?

– A gyászban jelen lehet az a fajta elszigeteltség, amikor valóban azt érzi az ember, hogy egyedül van ebben az egészben, ez csak vele történik mint egyfajta személyes átok. Ennek a gyászfolyamatot nehezítő elszigeteltségnek valóban nagyon-nagyon jó ellenszere a közösség. A gyász szabad megélése és kifejezése, a valódi, kölcsönös kapcsolódás és a megtartó, aktív közösségi támogatás a leghatásosabb gyógyír erre a helyzetre. Nagyon sok emberi problémára megoldást kínálhat a kapcsolódás, ami tapasztalataim szerint sokszor tényleg csodákra képes. Különösen is igaz ez a gyászcsoportra, ami éppen a kapcsolódás erején alapul. Amikor sorstársak rendszeres időközönként találkoznak, és együtt átélve épülnek abból, hogy miközben vannak közös pontjaik, a gyász folyamatában azt is megtapasztalják, milyen eltérő módon élhetik meg a nehézségeiket. És hogy mindnek helye van.

– Mennyire van figyelemmel arra, hogy a gyászkísérés során hívő vagy nem hívő embert segít? Hiszen a két életfelfogás között alapvető különbséget jelent az, hogy az élet végérvényesen befejeződik-e a földi halállal, vagy van még tovább is.

– Nincs olyan eljárásrendem, amely szerint úgy ülök le valakivel beszélgetni, hogy az illető hívő vagy sem, sőt az információ sokszor mindvégig rejtve marad. A gyász jellemzően teljesen egyéni, élet- és halálfelfogások szerint sem beszélhetünk arról, hogy ez vagy az általában jellemző hívőkre, illetve a nem hívőkre. Mindenkinek máshogy nehéz. Nincsen egységes recept arra, hogy kinek hogyan jó gyászolnia. Vannak persze általános lelki jelenségek, amelyek szinte minden esetben megegyeznek, de például ezeknek a sorrendisége már eltérő lehet az egyes emberekben, olyannyira, hogy a munkám során nem volt még dolgom két egyforma kíséréssel. Annak, aki hisz, a spiritualitás valóban fontos erőforrás és kapaszkodó lehet, de a lényeg, hogy hitrendszertől függően mindenki rátalálhasson a saját belső forrására, ahonnan erőt és vigasztalást meríthet.

– A beszélgetés elején leszögezte, hogy gyászt nemcsak haláleseti veszteség miatt érezhetünk, hanem bármi olyannal összefüggésben, aminek elvesztése nehéz érzéseket ébreszt bennünk. Ilyen az a viszonylag új jelenség is, amit klímagyászként említünk, s amihez kapcsolódva mint klímagyászinformált gyászkísérő beszélgetett a Szélrózsa evangélikus ifjúsági találkozón Szűcs Kinga és Béres Tamás teológussal, valamint Varga Attila környezetvédelmi szakpszichológussal. Milyen sajátosságai vannak a klímagyásznak?

– A klímagyász kollektív, vagyis mindannyiunkat érint. Ez azt is jelenti, hogy szakemberként én sem tudok teljesen objektíven kívül maradni, ha klímagyászt kísérek. Nem az a kérdés, hogy érint-e téged a klímagyász, hanem az, hogy mennyire vagy tudatában. Ez egyfajta törést is jelent: azok között, akik valós félelemmel, aggódással élik meg a klímaváltozást, és azok között, akik tagadásban vannak ezzel kapcsolatban, de legalábbis bagatellizálják a jelentőségét. Amikor valaki úgy kénytelen gyászolni, hogy a környezete nem ismeri fel, nem ismeri el a veszteség létjogosultságát, azt illegális gyásznak hívjuk – ez sajnos szintén jellemző lehet, ha nincs a klímagyászoló mögött támogató közösség. A klímagyászra jellemző lehet az előgyász: ebben az esetben nemcsak valami olyannal kapcsolatban érzünk veszteséget, ami már visszavonhatatlanul megtörtént, hanem gyászoljuk azt is, ami egyszer majd be fog következni – ebben az esetben azt, hogy milyen lesz a megváltozott világunk, amiből egyébként ezen a nyáron is jól átélhető ízelítőt kaphattunk a tartósan negyven fok körüli hőségben. A klímaváltozás sejthető, de előre nem látható következményei azért is okozhatnak bennünk szorongást, mert nem tudhatjuk, hogy ezek a majdani új körülmények pontosan milyen hatással lesznek az életünkre. A klímaváltozás nincsen tekintettel arra, hogy ki hisz benne, az egész biztosan minden emberre hatással lesz. A különbség ott van, hogy valaki készíti magát a veszteségre, más pedig egyáltalán nem foglalkozik ezzel. Így vagy úgy: mindannyian együtt vagyunk benne.