Kötőszó

Az írásom címeként olvasható mondat Besenyő Pista bácsitól hangzik el. És mivel nem teszi hozzá, hogy miben, így nem tudjuk cáfolni sem, így ebben is igaza van. Percekig mást sem csinál, mint hogy azt harsogja, neki igaza van. És ebben is igaza van. Meg ebben is…

Szerző: Hegedűs Attila

Nem vagyok humorista, nem akarom ellopni Laár András babérjait, de elkezdtem gondolkodni a kifejezésen: igazam van. Én is használom, mint mindenki, ránk fér, hogy gondolkodjunk róla. Már csak azért is, mert mintha ma minden erről szólna: kinek van igaza? Tanárnak vagy diáknak, szülőnek vagy gyereknek, jobb- vagy baloldalnak? Mintha szkandereznénk egymással: ki tudja lenyomni a másikat? Persze ennél nevetségesebb szinten is ez a kérdés.

Nemrég a Facebookon meghirdettem egy eladó jegyet egy koncertre. Az első kommentelő a zenekarról szóló kritikát fogalmazott meg. Valaki erre kommentben véleményt írt az előző kommentelőről, és kis híján elindult egy véleménycunami. És miközben egymás számára ismeretlen ismerőseim majdnem elkezdték egymást győzködni, egy dolog nem volt tiszta: hogy valaki megveszi-e végre az eladó jegyemet?

Nagyon nagy álszentség, ha azt mondom, nem az érdekel, kinek van igaza, hanem az, hogy a dolgok elrendeződjenek? A Facebookon nem véleményt kértem, hanem segítséget. (Egyébként volt, aki adott egy tanácsot, és a jegy szerencsésen elkelt.)

Kétszer kettő

Kinek van igaza? Nem vagyok Pilátus, aki felteszi a nagy kérdést: „Mi az igazság?” (Jn 18,38) Nem mintha tudnám, de már maga a kérdés is túl nehéz nekem. Van, aki az igazság szón a bennünket körülvevő világ valóságát érti – és van, aki azt a mögöttes, rejtett értelmet, amely mozgatja ezt a világot. Van, aki a tényekről beszél, és van, aki szerint „az igazat mondd, ne csak a valódit” – tehát azt keresi, ami túlmutat a mindennapi adatokon.

Ehhez én nem tudok hozzászólni. Érzem, észreveszem, ha be akarnak csapni, ha a király meztelen, de magát az igazságot nem tudom kimondani. Nem is ez zavar, hanem az a magabiztosság, ha valaki állítja, az igazság az övé. Persze van, amikor egyértelműen megállapítható, mi az igazság. A matematikában igaznak mondjuk, hogy 2 × 2 = 4. A tudományos életben lehet, sőt kell is arról vitázni, hogy melyik állítás igaz. Minden tudományos megállapítás szinte várja, hogy valaki bizonyítsa be róla: hibás, és ha sikerül, örömmel adja át a helyet egy másik, pontosabb megállapításnak. Ha pedig nem, akkor továbbra is tudományos igazságnak tartjuk az adott tényt. De ekkor sem arról van szó, hogy ki mondta ki azt az igazságot, hanem a tényről magáról.

Túl a tényeken

De ez egészen másképp működik az emberi kapcsolatokban. Egyszer fültanúja voltam annak, hogy egy öreg néni beszélgetett egy huszonéves fiatallal. Elkezdte mondani életének egy epizódját, amikor a fiú közölte, nem jól emlékszik a néni, ez nem lehetett akkor… A néni erősködött, de a fiút nem hatotta meg. Valószínűleg a néni emlékezete keverte össze az eseményeket, a fiú viszont friss érettségivel pontosan el tudta helyezni az időben a dolgokat: mikor volt a németek bevonulása, a háború vége, a kitelepítés vagy a Rákosi-korszak. Mindenesetre miközben erről ment a vita, a lényeg sikkadt el.

Utólag is felteszem magamnak a kérdést: mije volt a néninek? Élete, tapasztalata, könnyei, megoldatlan kérdései, fájdalmas és szép élményei. És mije volt a fiúnak? Igaza. De semmi több. Már csak az a kérdés, melyik a fontosabb. Nem lett volna jobb ráhagyni a nénire, hogy az esemény, amiről mesélt, abban az évben történt, amelyikre ő emlékezett?

A történet nem arról szólt, hogy pontosan mikor estek meg az események, hanem arról az életről, fájdalomról, tapasztalatról, amelyet a néni meg- és átélt, amelynek a nyomait magában hordozta, és amelyet ki kellett magából beszélni. És ha a fiú a személyre figyel, nem az évszámok sorrendjére, akkor belenézhetett volna egy csodába, egy végigküzdött emberi élet mélységébe. Mindenki jobban járt volna.

Kié az igazság?

Egyáltalán, a magyar nyelv nagyon különösen fogalmaz ez esetben: a birtoklás kifejezésére használatos szerkezetet alkalmaz (a német is így mondja). Vagyis mintha az igazság valamiféle tulajdonságom vagy tulajdonom lenne, amely itt van a farzsebemben, amely nálam van, birtoklom. De birtokolhatom-e egyáltalán az igazságot? És ha igen, hol tárolom? Mennyivel más azt mondani, „igazam van”, mint ha az égre mutatva azt kiáltom, „az a csillag ott az enyém”?

Egy teológus egyszer azt írta: keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy az ember rádöbben, egyáltalán nem fontos keresztyénnek lenni. Ha túltesszük magunkat a mondat provokatív jellegén, rájövünk, hogy van benne valami: az evangélium épp arról szól, hogy Isten már előbb szeretett minket. Ha nem tudnék róla, vagy nem akarnék tudni róla, az nem változtatna ezen a szereteten.

Újra és újra figyelmeztetjük magunkat: hé, ember, nem te találtad fel a spanyolviaszt, nem a te tudásod, véleményed hozza létre az evangéliumot – te csak látod, megéled, de nem te csinálod. Túlmutat rajtad – épp ezért tudsz hozzá ragaszkodni.

Fontos keresztyénnek lenni? Igen, az, mert ez adja meg életemnek a kereteit, a motivációt, hogy éljek. De hitem csak válasz egy szóra, amely akkor is elhangzik, ha én nem akarom meghallani. Nekem nincs igazam, inkább én vagyok az igazságé.

Ugye hogy igazam van?

Borítókép: Unsplash.com/Markus Winkler