Kötőszó

Kis híján elgázoltam egy gyalogost. Egyelőre ennyi a vallomásom, a többit majd később.

Szerző: Balczó Mátyás

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,37–39)

Az első nagy parancsolat megtartása látszólag könnyebb lehet, mert hívőként Istent szeretni elvileg nem jelent nagy gondot. Sőt Isten maga a szeretet – még jó, hogy szeretem. A második nagy parancsolat szerint embertársainkat kellene szeretnünk. Azokat is, akik rosszat akarnak nekünk, vagy akaratlanul, de végül mégis rosszat tesznek velünk. Aztán olyanokat is, akik valamiért idegesítenek, és ennek megfelelően az e világi gyakorlat szerint haragszunk rájuk, de legalábbis rájuk förmedünk.

Mit jelent ma, a 21. század hétköznapjaiban a felebarátunk szeretése? Utazunk a metrón, sétálunk az utcán, és odalépünk ismeretlenekhez, megöleljük őket, majd azt mondjuk nekik, hogy szeretlek, felebarátom? Nem hiszem. Az már talán inkább közel van a felebaráti szeretethez, hogy egy bizonyos konfliktushelyzetben nem a túlpörgött, ideges, sokszor erőszakos világ „elvárásai” szerint reagálunk, hanem valahogy máshogy. Aktiválódik bennünk a második nagy parancsolat, nagy levegőt veszünk, majd ösztönszerű indulatunkat kifújva magunkból szelídebben lépünk fel. Azzal a tudattal felvértezve cselekszünk, hogy oka lehet a másik frusztráltságának, alapvetően ő nem rossz ember. Ha még több idő van felebarátian viszonyulni a másikhoz, akkor hátrébb lépve, kicsit messzebbről tekintve rá, magunkra, mindannyiunkra ráismerhetünk mint testvérünkre a teremtésben.

Tegyük a kezünket a szívünkre, engedjük át magunkat az őszinteségünknek: többnyire csak ábránd, hogy ilyen, szinte szent ember módjára tudunk viselkedni abban a világban, amelyben egy átlagos közlekedési konfliktusban három másodperc alatt elhangzik, hogy:
– Menjél máááár!
– Ne dudálj!
– Anyád!
– A te anyád, hülye!
Lehet azonban a felebaráti szeretetnek másik változata, mégpedig a második nagy parancsnak egy olyan, a mindennapokba átültetett gyakorlata, amely javíthatna az emberek egymás mellett élésének minőségén. Ez az irány nem közvetlenül a másik irányában tanúsított cselekvés, hanem a másik létezésének tiszteletben tartása ebben az individualizmusra kondicionált, egót magasztaló, énközpontú világban. Ehhez nincs szükség másra, mint tudatosan tudomást venni arról, hogy rajtam kívül mások is élnek ezen a bolygón. Egy konkrét példával élve: metrón, buszon, étteremben (és így tovább), ahol emberekkel (felebarátokkal ugyebár) zárt térben vagyok együtt, nem használom kihangosítva a telefont, mintegy demonstrálva a környezetem felé önnön talmi fontosságomat.

Visszatérve az írásom elején elkezdett vallomáshoz: kis híján elgázoltam egy gyalogost. Szabályosan kanyarodtam balra nagy ívben, amikor egy nő a piros lámpát – és egyáltalán bármit a külvilágból – teljesen figyelmen kívül hagyva nagy lendülettel lelépett elém. Vészfékezés, reflexből dudálás az én részemről, megriadás, szívhez kapás, visszahőkölés a másik oldalon.

Sokat járok a városban, dolgozom is Budapest Belvárosában, így sokat is látok az emberek viselkedéséből. Például azt, hogy a gyalogosok egyre jellemzőbb módon rezzenéstelen arccal mennek át a piroson. Nem arról van szó, hogy alaposan körülnézve, tudatosan bevállalják a kockázatot, és lépteiket megszaporázva átkelnek, hanem fogalmuk sincsen róla, hogy ott lámpa van. Előfordult, hogy tíz másodpercen belül két ember lépett így autó elé a szemem láttára. Rosszabb esetben traumát okozhattak volna maguknak és ugyanígy annak is, aki szabályosan közlekedett. Mert valakit elütni akkor is borzalmas lehet, ha a jogszabályok értelmében nem te vagy a hibás.

Vajon mindennek kapcsán méltatlan a felebaráti szeretet illetékességi körébe vonni a másokra való odafigyelést? Tudatosítani magunkban, hogy az énen kívül léteznek mások is, és ennek megfelelően viselkedni? Mások, akikkel már pusztán azzal is jót tehetünk, akár észrevétlenül is, hogy túlnézünk önmagunkon, és észrevesszük őket: a felebarátainkat.

Borítókép: Unsplash.com/James Coleman