Kötőszó

Luther Márton történelmi szerepéről, bibliafordító munkájáról, hitet, életet újító felismeréseiről is szó esett „Péter és Pál disputájában” Gáncs Péter és dr. Lackner Pál nyugalmazott püspök jóvoltából. A két evangélikus lelkész Kossuth rádióban elhangzott beszélgetésének szerkesztett, rövidített változatát közöljük a reformáció ünnepéhez kapcsolódva.

Szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya | fotó: Tóth Attila
„A piros szín, a Szentlélek tüze kétszer jelenik meg az egyházi esztendőben: pünkösdkor és reformációkor. Mindkét ünnep centrumában a csoda áll: a Jézus Krisztusról szóló örömüzenet úgy szólal meg, hogy az emberek szinte a szívükhöz kapnak: »Hiszen ez rólam, ez nekem szól!« A reformáció legnagyobb ajándéka, hogy újra és újra átélhetjük ezt a csodát. Ez tehát nem emlékünnep, hanem lehetőség arra, hogy úgy ünnepeljük meg a második pünkösd csodáját, mint ami velünk is megtörténhet. Az emberek ma is azt érezhetik: az ige őket találta meg, vagyis a mi kezünkben is kinyílhat a Biblia!” – fogalmazott Gáncs Péter.

Lackner Pál szerint a reformációnál arra is érdemes odafigyelni, hogy nem Luther az első, aki valamiféle egyházújulást, -tisztulást szeretett volna. „Abban a pillanatban, amikor Luther fellép, öt nagyon erős, az európai gondolkodást radikálisan befolyásoló tény van jelen a világban. Délkelet felől a török fenyeget, amelyben sokan egyfajta világvége-hangulatot látnak. Itália felől a reneszánsz erkölcsi szabadosság, Spanyolország és Portugália felől az Újvilágból beáramló arany érkezik, ami elindítja a világtörténelem első inflációját. Északról jön a »kis jégkorszak«, az általános éhség, és mindehhez társul a könyvnyomtatás. Ha Husz Jánost kiemeljük a folyamatból, az ügy megszűnik. A kinyomtatott kilencvenöt tétel az akkori útviszonyok mellett két-három héten belül elterjedt a Basel–Hamburg–Königsberg–Nagyszeben négyszögben. Luther nem az egyházszakadás, hanem az egyház tisztulása vagy újítása irányába szeretne elindulni – ami aztán tőle kívülálló, valamint világpolitikai okok miatt sem valósult meg akkor” – fejti ki Pál püspök.

Luther felismerése döntően befolyásolta mindannyiunk istenképét. Újat mondott a reformátor, vagy annyira másként fogalmazott, hogy azzal találta szíven hallgatóságát? – vetődik fel a kérdés. „Luther döntő élménye az egzisztenciális találkozása az élő Istennel – állítja Gáncs Péter. – Már szerzetesként azt az Istent kereste, akitől megkaphatja lelki nyugalmát, békességét. Ő tényleg küzdött ezért! Isten igéje vált élővé és hatóvá számára, és azon keresztül találkozott azzal a Jézus Krisztussal, aki saját magáról így beszélt: »Aki engem látott, az látta az Atyát.« Tehát ha istenképet akarunk, akkor Jézusra kell koncentrálnunk. Luther az egész Szentírást úgy tekintette, hogy abban minden efelé a Jézus Krisztus felé terel minket. Úgy vélem, egyik legnagyobb cselekedete nem a kilencvenöt tétel megírása vagy a wormsi birodalmi gyűlésen való kiállás volt, hanem az, amit Wartburg várában, szobafogságában tett: saját népe számára anyanyelven olvashatóvá tette a Szentírást. Márton testvér, aki kiváló teológus is volt, arra figyelmeztet – és ez a reformáció egyik központi üzenete –, hogy menjünk vissza a forráshoz. Ne csak érdekes könyveket olvassunk a Bibliáról, Istenről vagy Jézusról, hanem magát a Bibliát kell újra kézbe vennünk! Nézzünk önmagunkra is: hol tart ma a Biblia egyháza, hogy állunk a tényleges napi bibliaolvasásban – vagy hol nem…?”

Luther az addig rettegett, erős és ítélkező Isten „helyett” hoz elénk egy kegyelmes, megbocsátó, gondoskodó Istent? Pál püspök szerint a széles tömeg előtt valóban Luther teszi ezt meg, bár előtte is volt egy-két ember (például Kempis Tamás, a Krisztus követése című könyv szerzője), akinek a műveiben ez direkt vagy indirekt módon megtalálható. „De ahogy mondani szoktuk: a jó időben, jó helyen elmondott mondatoknak van nagyobb átütő erejük. Meggyőződésem: Luther a Szentírás kora és a saját kora között nagyon jó közvetítőket talált. Nincs szünet pünkösdtől reformációig!”

„Érdemes végiggondolni, mit tanított Luther: az Isten igéje törvény és evangélium, és a kettőt nem szabad összekeverni, összemosni – teszi hozzá Péter püspök. – A reformátor Jézussal teljesen természetes szinkronban van, nem beszél a törvény eltörléséről. De felismerte azt, hogy az Isten első szava az evangélium: az, hogy ő szeret minket. Az evangéliumból meghallva ébredhet az én szívemben is szeretet, és ezek után tudom a törvényt meghallani. Gondoljunk a Tízparancsolatra, amelynek egy evangéliumi mondat áll az elején: »Én vagyok az, aki kihoztalak Egyiptom földjéről.« Amit így is lehet szerintem értelmezni: »Én vagyok Jézus Krisztus, a Szabadító.« Utána következnek a parancsolatok, mert a törvény megmarad, de az evangélium a prioritás. A kettő együtt érvényes. A Bibliában szó van arról, hogy Isten azért el is vár valamit attól, akit a szeretetével magához ölel.”