Kötőszó

Idén ötven éve, hogy elhunyt Sztehlo Gábor. Az embermentő evangélikus lelkész élete kapcsán olyan ügyekről beszélünk, amelyekkel ma is van feladata a társadalomnak és az egyháznak. Talán nem nagyon kell magyaráznunk, hogy az egyik legfontosabb ilyen ügy éppen a gyermekvédelem, amelyről dr. Gyurkó Szilviával, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vezetőjével, Nagy Pankával, a Bizsu közösségi tér vezetőjével és L. Ritók Nórával, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével beszélgettünk. Az interjú szerkesztett verziója a Credo 2024/2-es lapszámában olvasható, most a beszélgetés felvételét osztjuk meg, amelyhez ajánlóként részleteket közlünk a beszélgetésből.

L. Ritók Nóra: „A csecsemőkkel kapcsolatban meg tudom erősíteni, hogy az utóbbi időben nálunk is megerősödött a kórházban hagyott, nem hazaadott babák száma. Rémülten látjuk, hogy heteket töltenek a kórházban a csecsemők, mert nincs csecsemőotthon, amely befogadná őket. Gondoljuk el, hogy ha, mondjuk, az első két hetet tölti a szülészeten a baba, akkor az a gyerek csupán akkor van kézbe véve – a kórházi leterheltségre is gondolva –, amikor tisztába teszik, megetetik, a cumit a szájába dugják, vagy megmosdatják. Tehát amikor a legnagyobb szüksége lenne a testközelségre, akkor nem kapja meg. A nevelőszülőknek nem kellenek az újszülöttek, mert az újszülöttekkel sok munka van, ők inkább az óvodáskorúakat kérik, akiket napközben bevisznek az óvodába, így mellette elintézhetik a dolgukat, a háztartást, mindent. Egy csecsemőnek, pontosan tudjuk, hogy folyamatos felügyeltre van szüksége, tehát ők ott maradnak, és ez borzasztó. Tőlünk is nagy távolságra van csak csecsemőotthon, ami viszont a többihez hasonlóan fullra van, és várni kell, hogy valaki bekerülhessen.

A jelzőrendszerrel kapcsolatos tapasztalatok sem szívderítőek. Van, ahol a fogalom sincs beépülve, nincs pontosan értelmezett felelősség és egyeztetés a területek között, másrészt hiába szól a jelzőrendszerből valaki, maga a rendszer nem képes arra, hogy kezelje a problémákat. Inkább kivárnak. Nagy a fluktuáció a családsegítőknél, túlterheltek, félnek, kiégtek. A védőnők ugyanilyen helyzetben vannak. Egyszerűen várnak, hátha majd megoldódik a helyzet, hátha mégsem lesz semmi baj a családban. Nagyon sokszor próbáljuk elérni, hogy érezze át a rendszer a felelősségét; hogy belássák, baj fog történni, és a kivárásukkal hozzájárultak ehhez. Mi ezeket azért látjuk, mivel benne vagyunk a közösségekben, a családok életében, így prevenciós munkát is próbálunk végezni, ami nincs meg a rendszerben. Mi látjuk azokat a folyamatokat, amiknek a vége az, hogy egy gyerek védelembe fog kerülni, vagy veszélyeztetett lesz, kiemelik, de nem tudunk hamarabb beavatkozni, mert ahhoz össze kellene fognunk, ám a rendszer ingerküszöbe magas. Sokkal magasabb, mint a mienk. A családsegítő azzal a családdal foglalkozik, amelyiknél már védelembe vették a gyereket, nem a többivel, ahol ez megelőzhető lenne. Mi látjuk az egyes eseteket, ahol el fognak jutni oda, hogy védelembe kell venni, és hogy hamarabb be lehetne avatkozni, de nincs, aki ezzel törődne, nincs meg ez a pont, amikor időben oda lehet nyúlni. Majd jön az a pont, amikor kiemelik. Mindig szoktam mondani, hogy az egész rendszer és a gyerekvédelem ezen a ponton vérzik el.”

Nagy Panka: „Egy test vagyunk. Egy közösség vagyunk, együtt kell jól legyünk, és most a társadalomnak egy leszakadó része rosszul van. Ez nem csak egy probléma, ez a közös ügyünk. Ahogy a Biblia is mondja, hogy egy test vagyunk (1Kor 10,17), itt nincs olyan, hogy külön jól lesz a társadalom egyik fele, és a másikat meg valahogy láthatatlanná tesszük, vagy félrenézünk. Ezek borzasztó kifejezések.

Tagja vagyok a nemzetközi Lutheránus Világszövetség Conviviality munkacsoportjának. Nem tudom, hogy van-e erre jó magyar szó, de a lényeg, hogy ez a csoport azt hangsúlyozza, hogy diverz közösségekre van szükség. És azt, hogy fontos lenne, ha megértenénk, hogy a sokféleség áldás, nem pedig valami probléma, amit kezelni kell. A sokféleségből mindannyian gazdagodunk. És amikor azokról az emberekről beszélek, akikkel dolgozom, akkor mindig zavarban vagyok, mert nem tudom kihangosítani megfelelő módon a kiszolgáltatottságukat. Nagy a felelősség amiatt, mert ők iszonyatosan szégyellik, és zavarban vannak a helyzetüktől. Viszont ha mint kincsről is beszélünk erről a közösségről – és persze nem akarok naivnak tűnni ezzel –, akkor tudom, hogy mindannyian gazdagodnánk, hogyha egy testként gondolnánk magunkra.”

Gyurkó Szilvia: .(…) egyre atomizáltabbak a családok, tehát az, hogy honnan kezdődik a közösség, és hogy hol találom meg a részemet a közösségben, nagyon sokat változott az elmúlt időszakban. Látjuk ennek a tüneteit és a következményeit, például a széteső nagycsaládokat vagy a széteső kisközösségeket. (…) A Homo sapiens úgy van kitalálva, hogy ha megszületik, akkor legalább hét olyan felnőtt kell, hogy legyen körülötte, akihez biztonságosan és jól tud kapcsolódni. Ez, amikor még törzsben éltünk, vagy sétáltunk föl-le a szavannákon, akkor működött, mert ott volt anya meg apa meg nagypapa, nagymama, nagybácsi, nagynéni meg még a szomszéd bácsi is, ami azt jelentette, hogy ha az anyukámnak szülés utáni depressziója volt, az apukám éppen elsüllyedt a nem tudom én, miben, a nagymamám beteg lett, a nagypapám meg, nem tudom, éppen messze volt, akkor is volt még legalább három olyan felnőtt, akihez egy kisgyerek úgy tudott kapcsolódni, hogy az a kapcsolat biztonságos volt. Ebben megtapasztalta, hogy szerethető úgy, ahogy van, és hogyha valamit mondani akart, akkor volt, aki meghallgatta, hogyha figyelemre volt szüksége, akkor volt, aki figyelt rá. Ez mára szétesett, tehát amikor ma arról beszélünk, hogy a gyerekeknek körülbelül a 60%-a a gyerekkora valamely időszakában megtapasztalja, hogy egyszülős családban él, abba nem gondolunk bele, hogy az mit jelent. Az azt jelenti, hogy ott egy felnőtt van, aki ha jól van, akkor jól tud kapcsolódni a gyerekhez, ha nincs jól, akkor nem tud elég jól kapcsolódni a gyerekhez. És mivel természetesen nem vagyunk szuperlények, nem tudunk mindig jól lenni. Viszont elfelejtjük, hogy a gyerekek meg nem tudnak jobban lenni, mint azok a felnőttek, akik körülöttük vannak, tehát ez a plafon.”