Kötőszó

Az Ökumenikus Segélyszervezet (MÖS) elnök-igazgatójának ügynökmúltjával kapcsolatos, a Magyar Nemzet hasábjain április végén megjelent írás és annak számos következménye viszonylag hosszú időn át foglalkoztatta az egyházon kívüli és belüli közvéleményt. Több fórumon alakult ki kisebb-nagyobb vita arról, hogy mit is tartsunk Lehel László reagálásáról, de főleg arról, hogy a történtek fényében miként gondolkodjunk egyházunk tényfeltáró tevékenységéről, annak komolyanvehetőségéről.

Szöveg: Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője

Az Evangélikus Élet két héttel ezelőtti (23–24.) számában olvashattunk a segélyszervezet május 31-i közgyűléséről, ám a tudósításból – a MÖS honlapjára való egyidejű utalással – sajnos kimaradt a felügyelőbizottságnak az a nyilatkozata, amely Lehel Lászlónak a kommunista állambiztonsággal való együttműködését egyértelműen helytelenítette. Ezáltal úgy tűnhet, mintha az egyház sajtója úgy térne napirendre az egész ügy felett, hogy valami sajnálatos félreértésnek tekinti az egész incidenst, amelyet gyorsan sikerült eloszlatni, a rend pedig helyreállt.  Az evangelikus.hu-n olvashatjuk ugyanakkor D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspöknek az interjúját is, amelyben elveri a port a tényfeltárókon, mondván, ők „kvázi az egyház szemetét akarják világgá szórni”, majd részletesen beszámol beszervezésének és titkosszolgálati munkájának körülményeiről, tágabb összefüggéseiről.

Előrebocsátom, hogy mind Lehel Lászlót, mind Harmati Bélát gyerekkorom óta ismerem. Előbbit a kelenföldi gyülekezetből, ottani szolgálata idejéből; a segélyszervezet élén, annak társadalmi, politikai beágyazottsága érdekében végzett munkáját nagyon nagyra becsülöm. Utóbbira – úgy is mint édesapám gimnáziumi osztálytársára – gyermeki szeretettel tekintettem, egyház-diplomáciai tapasztalatát tisztelem, igehirdetéseit örömmel hallgattam, még ha vezetői döntéseinek némelyikével nem értettem, értek is egyet.

Ugyanígy szeretném világossá tenni azt is, hogy egyházunk tényfeltáró módszertanát jónak s bizonyos esetlegességei ellenére is a magyar közéletben példaszerűnek tartom. Harmati püspök úr állításával szemben ugyanis a bizottság tagjai korántsem az egyház szemetét szórják, nem „ügynököznek”, nem pusztán a neveket sorolják, hanem éppen azt teszik, amit az interjú számon kér rajtuk: a külső körülmények, az egész rendszer működésének vizsgálatával együtt jelentetik meg tanulmányaikat, amelyeknek a tudományos igényességét a hazai szakmában is méltatták. Ez a munka – a megfelelő egyházi grémiumok folyamatos tájékoztatása mellett – lassan, de folyamatosan halad.

És mégis: a Lehel-ügy és kezelése rávilágított arra, hogy egy olyan közéletben, amelyben továbbra is a differenciálatlan „ügynöközés” a jellemző, nem lehet teljesen függetleníteni magunkat a körülmények hatalmától, s nem érvelhetünk folyamatosan azzal, hogy a mi eljárásunk nem megbélyegezni, hanem tudományos igénnyel megismerni akar. Ne felejtsük el, hogy már a Lehel László történetéről szóló első cikk is a tényfeltárók egyik megjelent kötetére hivatkozik, még ha abban – egyértelmű, éppen a listázás elkerülésének céljával született egyházvezetői döntés alapján – nem szerepeltek is a hálózati személyek valódi nevei (a fedőnevek igen). Ez azt jelenti, hogy a kutatók már egy évtizeddel ezelőtt is pontosan tudták, hogy kikkel kell beszélgetniük, kiknek az anyagát kell átvizsgálniuk.

Hogy a Lehel Lászlóval való beszélgetésre csak most, az újsághírek következtében került sor sebbel-lobbal, az sajnos nem növeli az egyházi tényfeltárás tekintélyét, bizonyítja ugyanakkor a körülmények hatalmát. Lehel László eljárását, elnök-igazgatói tisztségének felfüggesztését a helyzet tisztázásáig fontos gesztusnak tartom, amely sajnos jó néhány más, az egyház szempontjából jóval fontosabb esetben elmaradt. Ugyanígy szép gesztusnak tartom, hogy Harmati püspök úr az egyház nyilvánossága előtt „elrendezi még ezeket a dolgokat”. Lehel László interjúiban egyetlen, az „egyházvezetés” szerepét tekintve legalábbis félreérthető kijelentés szerepel. Ez arra vonatkozik, hogy ő tájékoztatott minket titkosszolgálati érintettségéről. Ehelyett azonban az történt, hogy én rákérdeztem, ő pedig egy percig sem tagadta azt, ami történt, s amiről most nagy nyilvánosság előtt is beszél. Ez fontos különbség, s voltaképpen ebben: az időbeliségben lehet megragadni az egész tényfeltárási folyamat ellentmondásosságát. Mert míg Keveházi László esperes úr vagy Reuss András professzor úr már évekkel ezelőtt hosszú, adatokkal is alátámasztott önvallomásban számoltak be érintettségükről, sokan mások – így Lehel László és Harmati Béla is – tizenkét évvel a tényfeltáró folyamat megkezdése után szólítják meg részletes beszámolójukkal a szélesebb közvéleményt – a külső körülmények hatására.

Ha ez a bizonyos ügynöki tevékenység valóban olyan jelentéktelen vagy – bármily abszurd is ez – az egyház számára olykor akár hasznos is volt, miért nem lehetett erről korábban írni, beszélni? Kár megvárni, amíg a körülmények újra és újra elhatalmasodnak rajtunk, miközben – egyedüliként – éppen az evangélikus egyház az, amelyik a kiengesztelődés jegyében valóban érdemben foglalkozik a múlt e szomorú fejezetének megismerésével. Ne legyenek kétségeink: a hazai nyilvánosság természetrajza nem fog megváltozni. Érdemes ezt az érintettség megvallásakor és a tényfeltárás módszertanának átgondolásakor figyelembe venni.