Kötőszó

Sokan vitatják, hogy századunkban, amikor megannyi más fontos dologra keressük a választ, vajon érvényes-e még a kérdés: ki üdvözül? Hiszen az üdvösség mint olyan – már maga a felvetés is – annyira távolinak, valószerűtlennek, meseszerűnek hangzik, hogy inkább olyan kérdésekre keressük a választ, mint: Miként tudunk igazságosabb társadalmat létrehozni? Hogyan lehet elérni a fenntartható fejlődést? Hol találok irgalmas felebarátra? Semmiképpen sem szeretném ezeket a kérdéseket szembeállítani az üdvösséggel, ugyanakkor megfigyelhető, hogy korunk emberét egy ideje leginkább a földi üdvösség foglalkoztatja. Gondoltam eddig.

Szöveg: Tiborcz Dániel | Fotó: Freepik.com
Nagy vihart kavart helyi szinten Gömbös Tamás nemeskéri evangélikus lelkésznek a Facebookon intézett felhívása, amelyben szót emel a Szakrális Tér Közösség által Sopronkövesden állítandó Szakrális Tér Ashram ellen [asrám: lelki menedékhely; szanszkrit/hindi – a szerk.], amelyben az öt világvallás úgy lesz bemutatva, mint amelyek mindegyikére legitim útként tekintenek a tér megálmodói. Mindjárt az elején érdemes megemlíteni, hogy – ha jól értettem az általa hivatkozott cikkben leírtakat – egy magánterületen épül fel majd az öt világvallás temploma, s hála Istennek, vallásszabadság van Magyarországon, így mindenki a maga módján imádkozhat. Mégis nagy visszhangot váltott ki az ügy, s a hozzászólásokban gyakran felmerült a már-már (társadalmi szinten, nem vallásos körökben) elfeledettnek hitt kérdés: vajon ki üdvözül? A cikk megírásakor Gömbös Tamás – és az érintettek – iránt tanúsított tiszteletem miatt szeretnék tőle függetlenül (nem elhatárolódva!) mint kolléga reagálni az itt felmerülő kérdésekre.

Ökumenéről és vallásközi párbeszédről. Már az elején érdemes leszögezni, hogy a tudományos teológia a két terminológiát más és más helyzetekre vonatkoztatja. A tágabb körbe tartozik a vallásközi párbeszéd, amelyben nem azonos alapokon álló, kulturális beágyazottságában, életkérdéseiben és válaszaiban egymástól akár igen messze álló vallások párbeszédéről van szó. Idesorolható, amikor a mindenkori Róma püspöke és a dalai láma megannyiszor találkozott egymással, vagy amikor Ferenc pápa 2016-ban találkozott Ahmed Al-Tayyib sejkkel, a kairói Al-Azhar iszlám egyetem imámjával.

A vallásközi párbeszéd célja a vallások békés egymás mellett élésének megteremtése, elsősorban gesztusokat gyakorolva.

Az ökumenikus párbeszéd ehhez képest a szent irattal (Biblia) azonosuló, azonos történelmi múlttal, hasonló teológiával bíró, a keresztség szentségében mindenképpen egy, de a történelem folyamán elszakadt keresztény felekezetek közötti párbeszéd, amelynek célja merőben más és nem kevésbé merész, mint a vallások közötti béke elérése: az egyház látható egységének a megteremtése.

A 21. század nagy kihívása: hogyan kell(ene) a vallásoknak egymás mellett élniük? A 20. században éppen azért vált nagyon fontossá a vallásközi párbeszéd, mert globalizált világunkban mintha a távolságok egyre kisebbek lennének, s egy adott ország állampolgárai már nem magától értetődően tartoznak egyazon vallási közösséghez. Hiszen egy nyugati vagy kelet-közép-európai ország társadalmában izraeliták, muszlimok, keresztények, hinduk és buddhisták is megtalálhatók már, és senki sem akarja újra átélni azokat az időket, amikor vallási vagy származási alapon valakit negatív diszkriminációval sújtottak.

Evangélikusként meg kell említeni: voltak idők, amikor nekünk is hálát kellett adnunk az Úrnak, hogy szabadon gyakorolhattuk vallásunkat – lásd Szent Bertalan-éji mészárlás, csepregi vérfürdő, harmincéves háború, gályarabság, türelmi rendelet, és így tovább. Azért is hála, hogy manapság a szolgálati helyemen nagy barátságban élünk együtt a más felekezetű keresztény hívekkel, szolgatársakkal. De nem ez az igazán kemény dió, hiszen, amint említettem, itt javarészt hasonló elgondolások találkoznak – ahogyan már számosan kifejezték: sokkal több, ami minket, keresztényeket összeköt, mint ami elválaszt.

Azonban a más világvallások jelenléte bár nem új keletű, még mindig viszonylag frissnek mondható az öreg kontinens életében. Épphogy túl vagyunk a felekezeti sokszínűségből és gyakran sovinizmusból adódó, olykor manapság is érezhető buktatókon, máris megjelentek olyan embertársaink, akikkel ráadásul még nem is tudunk egy adott szent szövegről eszmét cserélni (az izraelitákat és a Héber Bibliát leszámítva). Kicsit olyan ez, mint egy újraéledő barátság két összekülönbözött testvér között, de a következő pillanatban már kopogtatja egy számunkra idegen a vállunkat, mondván: lóghatok veletek én is? Mindennek a tetejébe sok családtag el is költözött a testvérek házaiból, mert a nagy testvérharc sok mindent szétrombolt, s valamiért ezek a rokonok érdekes módon a különös idegen környékén keresnek maguknak új hajlékot.

Sokféle megoldási javaslat, valamint kísérlet látott már napvilágot. Többek között Karl Rahner katolikus teológus dolgozott ki egy addig ismeretlen teológiai fogalmat, amely az „anonim kereszténység” nevet viseli. E gondolat alapján a más vallású ember az erkölcsi belátása segítségével üdvözülhet anélkül, hogy Krisztusban hinne. Ez a felfogás nem aratott osztatlan sikert hivatalos egyházi berkeken belül, mégis mintha közelebb állna az átlagember mai felfogásához, mint a felekezetek hivatalos tanítása. (De Rahner szerint is a más vallások végső soron Krisztusban találják meg beteljesülésüket.)

Épületek mint szimbólumok. Egyfajta feloldásként, a vallások iránt tanúsított tiszteletként, megoldási javaslatként, jó emberek jó szándékaiként állnak előttünk az olyan kezdeményezések, mint Berlinben a House of One (az Egy Háza) vagy a sopronkövesdi Szakrális Tér Ashram épület. Az elképzelés szerint egy térben, ugyanazon „szentélyben” adnának helyet az összes világvallásnak s tulajdonképpen mindezek legszentebb szimbólumainak. Így fordulhat elő, hogy Buddha, Jézus Krisztus, Mohamed, Mózes, Lao-ce és Konfuciusz együtt ülnek majd egy asztalnál, kvaterkáznak, és jókat beszélgetnek. Addig is, ameddig mi öljük egymást.

Merthogy az efféle megoldások nem békét, hanem újabb megosztottságot szülnek. Természetesen erre lehet azt mondani, hogy az emberekkel van a baj, mert szűk látókörűek. Erre én azt válaszolom, hogy teljesen igazuk van. Hiszen az ember eredendően tökéletlen, bűnös állapotban él, elidegenedve Istentől, embertársától, s ebben az állapotban még – Pál apostol szavaival élve – „tükör által homályosan látunk” (1Kor 13,12).

Az említett kezdeményezések azonban szellemi visszavonulásnak tűnnek, mert különféle utakat hoznak egy platformra, amelyek nem ugyanolyan hosszúságúak, nem azonos „akadálypályával” rendelkeznek, s amelyeket ily módon összemosnak, és ezáltal magukat az egyes utakat veszik semmibe, tehát tulajdonképpen nem tisztelik. Hiszen ha azt mondjuk, egy cél felé tart a jézusi kereszthordozás és az Isten felől érkező extra nos (rajtunk kívüli) kegyelem, valamint Buddha nirvánája, amelyet az ember a vágyaitól megszabadulva ér el, vagy Mohamed iszlámjának öt pillére, az egyszerre jelenti a lelki és a szellemi munka megspórolását.

A világvallások kérdésénél némelyek a piramis példáját említik: mindegyik oldalán fel lehet menni, s a végén ugyanoda érünk. Csakhogy a világvallások tekintetében nem piramisról van szó, s ha így is lenne, nyilvánvalóan nem azonos hosszúságú és nem egyetlen mérnök által tervezett lapok teszik ki az oldalakat. A rossz hír az, hogy a különbségeket semmibe venni nem megoldás.

A szóban forgó jelenség a kulturális relativizmus dogmájának gyümölcse, amely szerint egy-egy kultúra és vallás nem minőségileg jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más. Ha viszont egymás mellé tesszük az azték/inka emberáldozatokat vagy a római katolikus szentmise áldozatát, akkor annak árnyalnia kell a képünket a kultúrák relatív egymáshoz való viszonyáról. Sokan a tolerancia jelmondatával magyarázzák ezt a jelenséget, ám ennek a problematikus voltát jól jellemzi Homoki Pál esperes hasonló témájú cikke, amelyben így ír: „Óriási különbség van azonban a tolerancia értelmezései között: nem vállalom a saját értékrendemet, nehogy ezzel megsértsem a másik önazonosságát; vagy elismerem a másik értékeit, de a sajátjaimat is szeretném felmutatni.”

Mit lehet tenni? Az ökumenikus mozgalomban, vagyis a keresztény felekezetek közötti párbeszédben két út bontakozott ki a 20. század derekán. A Faith and Order [Hit és Egyházszervezet Bizottság: az Egyházak Világtanácsának keretében működő ökumenikus szervezeti egység – a szerk.] a hit és az egyházi struktúrák oldaláról közelíti meg a kérdéseket. A Life and Work [Élet és Munka – a szerk.] mozgalom a svéd Nathan Söderblom uppsalai evangélikus érsek nevéhez fűződik, és elsősorban nem a dogmatikából indul ki, hanem a közös szolgálat fontosságával kívánja megragadni a keresztény felekezetek közötti közösséget.

Bár ez a két út a keresztény felekezetekre volt, van szabva, sokat segíthet nekünk a vallásközi párbeszéd tematikájában is. A hit lényege, tanítása és útmutatása felől véleményem szerint csak nagyon óvatosan közelíthetünk, különben a felek megállapítják a közös alapok hiányát. De a Life and Work pozitív példa lehet számunkra ebben a kérdésben is, hiszen a közösen végzett szeretetszolgálat, a karitatív munka, a fáradozás az elesettekért lehetséges megoldás lehet akkor, amikor hitéleti és dogmatikai alapon nem tudunk dűlőre jutni. Az imádság, az istentisztelet mozdulatai mások, de a kenyeret adó mozdulat feltételezésem szerint ugyanazt jelenti keresztény, iszlám vagy buddhista „nyelven” is. Ezért a vallásközi párbeszéd útja nem a különbségek elmosásában vagy feloldásában rejlik tehát, hanem a világért érzett kölcsönös felelősségvállalásban lelhet békés együttélésre.

Üdvösség, pluralizmus és a kompetenciánk határa. Végül hadd méltassam az újra felszínre került és méltán nagy kérdést (mert nem szeretném, hogy újra a „földi paradicsom” vegye át a helyét ennek a kérdésnek): ki üdvözül? Nyilván minden vallásnak van mit mondania ezzel kapcsolatban, s keresztényként én ugyanazt az álláspontot képviselem, mint Gömbös Tamás lelkész testvérem, mégpedig annak az igének alapján, amelyet minden keresztelés és minden lelkészszentelés előtt idéznek a liturgusok: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,15–16)

Az idézett tiszta igének a hirdetésére tesz esküt a lelkész, és erre szenteli fel a püspök, amint az ordinációs oklevelünkben is áll: „Isten igéjének az Ágostai hitvallással megegyező értelmében való hirdetésére és a szentségek Krisztus rendelése szerinti kiszolgáltatására felhatalmaztuk.” Ez a mi mandátumunk, ennél sem több, sem kevesebb. Ugyanakkor mint keresztény ember, akinek az irgalmas Isten, az értünk, emberekért önmagát feláldozó Jézus Krisztus az istenképe, aki valóban lehajolt a kor kitaszítottjaihoz, remélhetem, s bizakodhatok benne, hogy az Isten nemcsak velünk irgalmas, hanem minden embertársunkkal az. De aki e reménységénél többet szeretne megfogalmazni, s azt nem a kinyilatkoztatás alapján tenné, akkor önmagában sem lévén biztos, másoknak hazudna, s másokat azzal félrevezetne.

Mert vannak olyan kérdései az embernek, amelyeket a kinyilatkoztatás alapján hisz, de tudása nincsen róluk. Éppen ezért – ahogyan a Zsidókhoz írt levél szerzője fogalmaz –: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1) És éppen ezért vagyunk nagy bajban saját lelkünkkel: ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy vajon melyik felekezet, melyik vallás visz el az igazság legnagyobb ismeretére? Erre természetesen minden hívő embernek a saját közössége jelenti a választ. De az emberi szimpátia és együttérzés természetesen nem engedi meg nekünk, hogy ne akarjunk a végére járni ennek az igenis húsba vágó kérdésnek.

Saját hitvallásosságunk és a másik ember felé tanúsított emberi szimpátiánk csatározása kognitív disszonanciát [belső feszültséget – a szerk.] okoz, s ezt mi mindenképpen fel szeretnénk oldani. Ha más módon nem megy, hát azzal, hogy minden vallást egy kondérban főzünk meg, mondván, végül mindegyik egyfelé mutat, s ebben az esetben végül minden vallást a lényegétől, központi üzenetétől fosztunk majd meg. Ezzel szemben érdemes lenne valóban fontolóra venni emberi kompetenciáink határait s a kérdést valóban „meghagyni” az Úrnak, hadd lepjen meg a végén minket!

Tanuljuk meg újra, hogy vannak megválaszolatlan kérdések. Vannak dolgok, amelyek nem oldódnak: sem sósavban, sem Coca-Colában, sem a House of One-ban, sem a Szakrális Tér Ashramban. A hívő ember pedig csak akkor tud igazán párbeszédben maradni a másik vallású társával, ha a saját hitét nem összemosni próbálja, hanem abban mélyen gyökerezve áll. Az embernek meg kell tanulnia együtt élni a kognitív disszonanciával, amely az eltérő vallási meggyőződésből fakad.