Kötőszó

„Szilvi néni a barátunk – gondolják, sőt mondják is. Ezzel viszont egy baj van: hogy annyira nehéz! Ez egy pedagógiai módszer, amely abból áll, hogy nagyban tartom az angolórát, magyarázok ezerrel, csinálom a műsort, ppt-t mutogatok, táblára krétázok, bingólapot osztogatok, jövök-megyek, felszólítok, leállítok, biztatok, bátorítok, szidok, csitítok, és komolyan veszek mindent és mindenkit...”

Szöveg és fotó: Ittzés Szilvia

„Szilvi néni, mi ez az öv? Mint valami kavboj!” „Maga szokott járni fodrászhoz? Én levágnám magának a haját!” „Szilva, jajj, nem, vagyis Szilvi néni, maga festi a haját? Mindenki másnak fekete vagy szőke, magának meg olyan mindenféle.” „Tícsör! Hogy mondják, hogy jöjjön ide? Kám hír? Akkor kám hír, meg akarom kérdezni, hogy van-e gyereke.” „Jaj, ne sírjon má’, mit sír? Szeressük magát, na! Nem bírom, mikor ilyen sírós képet vág! Most csak azért, mert nem figyelnek? Szóljon rájuk, és kész!” „Lerajzolhatom magát az óra után a táblára?”

Mindez óra közben. Nem az úgynevezett udvari szünetekben, nem, hanem amikor ott állok a porondon, teljes premier plánban, reflektorfényben mint pedagógus. Mint pedagógus, aki jóban lett a diákokkal, így hát nem egy tanár áll ott kint, hanem a barátjuk. Szilvi néni a barátunk – gondolják, sőt mondják is. Ezzel viszont egy baj van: hogy annyira nehéz!

Ez egy pedagógiai módszer, amely abból áll, hogy nagyban tartom az angolórát, magyarázok ezerrel, csinálom a műsort, ppt-t mutogatok, táblára krétázok, bingólapot osztogatok, jövök-megyek, felszólítok, leállítok, biztatok, bátorítok, szidok, csitítok, és komolyan veszek mindent és mindenkit. Mire mindez olyan személyes és újszerű élménnyé válik Ricsinek, Lacikának és a három Pistinek a csoportban, hogy mi sem természetesebb, mint hogy rákérdeznek a frizurámra.

Ez egy kölcsönös jelenlét: én a „where are you from?”-ot vagy az „ájm brásing máj tísz”-t magyarázom, ő meg érdeklődik a hogylétem felől vagy bármi másról, ami rólam eszébe jutott. Ez egy valódi kapcsolat, igazi kölcsönhatás, egy élő párbeszéd, amely ideális talaj a tudásátadáshoz. Csak borzasztóan fárasztó. Nagyon. Hát, ha nekem mindenkivel jóban kell lennem, akinek meg akarok tanítani valamit, akkor mi lesz velem?

„Há’ milyen cigány maga?! – szól rám a nyolcadikos Ricsi nevetve, de kissé ingerülten, amikor meghallja, hogy a dél-koreai táncos-énekes fiúcsapatról elismerőleg nyilatkozom. – Hát ezek nem is fiúk, hát hogy néznek már ki, hát ez magának tetszik????” És el van keseredve, hisz ha nekem ezek a jól fésült táncos fiúk tetszenek, akkor fel is út, le is út: „Vagy ők, vagy mi, Szilvi néni!”

Ricsinek ez nagy falat, hiszen már azt is nehezen emészti, hogy az ő kedvenc Sz. n.-je a gádzsókat, vagyis a magyarokat is szereti az osztályban. De hát jó, ezt el kell fogadni. De hogy ezeket a csillogó szépfiúkat is? Csak azért, mert profin táncolnak? Ez már egy kicsit sok neki, de – szurkolok magamban – talán átmegy az üzenet, hogy más stílus, más kultúra, más kinézet – és mégis ember.

Nem Ricsi az egyetlen, aki a milliárdos nézettségű, angolul éneklő, csillogó ruhákban és tűpontos koreográfiával táncoló dél-koreai csapat iránt nem érdeklődik. A világméretű rajongótábort pont nem az itteni, négyszáz fő körüli felsős csapat gyarapítja, sőt az angol nyelvű könnyűzene, úgy, ahogy van, nincs errefelé, így én is tanulom a leckét. Hiszen az, hogy a tanórán angolul feltett „mi a kedvenc zenéd?” kérdésre nem egy angolul éneklő együttes a válasz, hallatlan különbség egy angoltanár szemszögéből nézve, nem is gondolná a szakma, mennyire.

Az angol nyelvű könnyűzene alapoz, felkészít, motivál és célt ad – mindemellett bonyolult nyelvtani szerkezeteket rögzít, szókincset bővít, és fejleszti az összes nyelvi készséget, amely majd kell a nyelvvizsgához. Egy polgári középosztálybeli közegben mozgó angoltanár nem is tudja, milyen szinten épít erre, hiszen mindez lényegében magától történik. Aztán amikor az angoltanár elhagyja a polgári középosztályt, akkor szembesül a hiánnyal: nincs „juendmí”, „ájlávjú”, „miszingjú”, „béjbiájmgona”…, amelyből ki lehetne indulni.

Ha ez nincs, akkor mi marad az angolórán? Többek között a fejemben lassan összeálló lista, amelyet csak lassan fedezek fel: a láthatatlan fal téglái, amelyeket mind meg kellene először látnom, hogy aztán megtaláljam a rést. Igyekszem.