Kötőszó

Mit is kezdjünk pünkösddel és a róla szóló tudásunkkal a 21. század első negyedének vége felé, a háború árnyékában, nem épp konfliktusmentes európai uniós tagságunk huszadik évfordulója után néhány nappal? Erre a kérdésre válaszol ünnepi jegyzetében Prőhle Gergely korábbi berlini és berni nagykövet, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője.
Pünkösd a keresztény vallási ünnepek között talán a legtitokzatosabb. Neve a görög pentekoszté, vagyis az ötvenedik szóból származik, mivel a húsvét utáni ötvenedik napra esik. A Szentlélek eljövetelének ünnepe – hangzik a rövid definíció, amely, lássuk be, a modern kor embere számára nem egykönnyen érthető. Felidézhetjük a pünkösdöt ábrázoló képzőművészeti alkotásokat: galamb vagy lángnyelvek alakjában jelenik meg a Szentlélek, ám mai szemmel ez sem visz közelebb ahhoz, hogy megértsük, mi is történt, és mindez miért fontos nekünk azon túl, hogy egy hosszú hétvégének örülhetünk.

Az apostolok cselekedeteiről szóló újszövetségi könyv nagyon pontosan írja le, hogy Mesterük halálát és váratlan feltámadását követően a tanítványokat mennyi bizonytalanság vette körül, és ezekre mennyire különbözőképpen reagáltak. Az esetleg mégoly régiesnek tűnő jellemrajzokból is kiderül: rólunk van szó. Jó és rossz tulajdonságainkról, tévedéseinkről, kételyeinkről, bizonytalanságainkról és persze a közös felelősségünkről egymás és a környezetünk iránt is.

A tanítványok viselkedésében benne van a mai kor emberének megannyi jól ismert jellemvonása. Tudják, hogy valaminek történnie kell, kell legyen valami rendszer az életükben, a tetteiknek irányt kell szabni – együtt könyörögnek ezért. Erre válaszol Isten azzal, hogy olyan tulajdonságokkal ruházza fel őket, amelyek segítik eligazodásukat a világ dolgaiban, érintkezésüket más emberekkel. Különböző nyelveken kezdenek beszélni, ami nem kis meglepetést okoz a jelenlévő sokaságnak, hisz így minden jövevény számára érthetővé válik a tanúságtétel. Péter apostol pedig – igen, az az ember, aki nagypénteken még háromszor tagadta meg, hogy akár csak ismerné is Mesterét – most levonja a tanulságot: a keresztség felvételével, a Jézus Krisztusról való tanúskodással új fejezet kezdődik. Így lesz Péterből – igen, korábbi botlásával együtt – az első római püspök, az egyház mint lelki közösség és egy óriási szervezet megalapítója, így lehet pünkösd az egyház születésnapja is.

Na de mit is kezdjünk mindezzel a 21. század első negyedének vége felé, a háború árnyékában, nem épp konfliktusmentes európai uniós tagságunk huszadik évfordulója után néhány nappal? A Bibliát németre fordító Luther Márton épp fél évezreddel ezelőtt, 1524-ben, a Keresztény iskolák felállítása című írásában párhuzamot von a pünkösdi nyelveken szólás jelentősége és az idegennyelv-ismeret fontossága közt, mondván: az evangélium csak a saját nyelvünkön lesz tisztán és igazán a mienk, ahogy annak idején az apostoloké volt.

A reformációt követő bibliafordítás indította el a nemzeti nyelvek, kultúrák kialakulását, segítette a nemzetállamok létrejöttét. A 20. század véres történelme, a két világháború azonban világosan megmutatta, hova vezethet a korlátlan nemzeti érdekérvényesítés. Ezt ismerték fel az európai integráció alapító atyái, akik úgy voltak jó hazafiak, hogy tudták: a nemzeti érdekek okos összehangolása mindig jobb, mint bármely véres összetűzés. Pünkösd üzenete, hogy nemcsak a megváltás, hanem általában a nagyobb összefüggések megértése is csak akkor lehetséges, ha ezt ki-ki a saját nyelvén, saját gondolkodásmódján teszi. Az Isten adta sokféleség pedig akkor lehet igazán erény, ha sikerül megtalálni a közös értékeket, célokat is.

A reggeli jegyzet elhangzott 2024 pünkösdhétfőjén a Kossuth rádióban.
Fotó: flickr.com