Kötőszó

„Hiába jártam ki a tanári tiszti iskolát, hiába a fokozat a galléromon, vesztésre állok. Hozhatok itt izgalmas témákat és formákat, nincs fegyverem a fő ostrom ellen: hogy »minek, ha már úgyis mindjárt vége?«.”

Szerző és fotó: Ittzés Szilvia

Petikém, egy pillanat, ez egy angolóra, amin mindketten részt veszünk, ahol én a tanár vagyok, nem pedig egy bekapcsolt rádió, ami jó lesz háttérzajnak. „Milyen rádió? – kérdezi. – Nem hallgatok rádiót, nincs is olyan nálunk.” De azért megegyezünk, hogy igen, értem, hogy nehéz figyelni, meg kint süt a nap, és a Pisti is miért nem jött ma sem iskolába, mikor tegnap is ott álldogált a téren, és Szilvi néni, minek annyit tanulni, hiszen már vége a tanévnek? Megegyezünk tehát, hogy mivel legalább tizenöt angolóra van még hátra, meg szeretnék dolgozni a fizetésemért. Mégsem nézhetünk tizenöt órán át filmet! „Miért ne? – kérdez vissza Peti. – Én legalább jöttem suliba. Persze lehet, nem jöttem volna, ha meg lehetne oldani valahogy, a Pisti is megoldja mindig. De akkor nézzünk már filmet, Szilvi néni, ha már itt vagyunk! Most már úgysem jegyzünk meg semmit!”

Hát ez a hadjárat, ez a teljes, frontális támadás, ez a nehézsúlyú páncélos bevetés, ez a nyílt offenzíva, ami áprilisban beindul, hát ez kegyetlen fárasztó, ez rendesen leamortizál óráról órára. Hát ezen nem találok fogást… Mert hát: „Buta maradsz, fiam!” Meg hát: „Ez egy iskola, nem egy melegedő!” És hát: „Nyugdíjba készülsz már most, hatodikban?” Meg hát: „Majd meséled otthon, hogy minek iskolába menni, úgysem csináltunk semmit, de nem teszed hozzá, hogy ehhez te ragaszkodtál a legjobban, ehhez a semmit csináláshoz.” Mindez hiába. Ez egy jó nagy kudarc évről évre, még ha nem is teszem le a fegyvert, hanem harcolok az utolsó leheletemig. Hiába jártam ki a tanári tiszti iskolát, hiába a fokozat a galléromon, vesztésre állok. Hozhatok itt izgalmas témákat és formákat, nincs fegyverem a fő ostrom ellen: hogy „minek, ha már úgyis mindjárt vége?”. Pisti „odakint” tesz úgy, mintha már vége lenne a tanévnek, meg is kapta a háziorvost helyettesítő háziorvostól az újabb két hétre a papírt, hogy fáj a hasa. Peti pedig „idebent” bojkottálja a tanórát – ha már úgyis mindjárt vége.

Úgyhogy a fantáziadús angolórák helyett marad a fantáziátlan fegyelmezés és büntetés, kiszabom a bírságot: „Petikém, ha nem bírsz magaddal, választhatsz: beírás, órai munka egyes vagy mész az igazgatóhoz” – és közben jaj, de unom magamat, hát erre futotta a nagy tudományomból? Ahelyett, hogy örülnék, hogy ő legalább itt van. Hogy aztán megkapjam a végső döfést: „Igen, Szilvi néni? Akkor kérem mind, így, ebben a sorrendben.” A csata eldőlt, elestem, kardom kicsorbult, páncélom megrepedt, a hatodikos, de még babásan kis termetű Peti pedig diadalittasan mér végig. Két szép kék szeme csillog, szőke haját hátraveti, gödröcskés bájos pofiján huncut mosoly, és láthatóan boldog. Hiszen nincsen annál nagyobb öröm, mint amikor kezében érezheti a kormánybotot. Amikor úgy érzi, ő az úr a háznál. Csodás érzés, valóban. Valóban örömteli átélni, hogy vagyunk valakik, ritka pillanat Peti életében.

Hiszen Petinek aztán mindegy, kap-e beírást, kiküldik-e az igazgatóhoz, és hány egyest kap az órán. És ő dehogy fogja elmesélni otthon, hogy nem csinálnak semmit az iskolában, mert nincs kinek. Vagyis van kinek, de olyan valaki nincs Peti életében, akinek az ő iskolai teljesítménye és az iskola maga olyan nagyon fontos lenne. Olyan valaki nincs az életében, aki olyan nagyon sokat belefektetett volna Peti iskolai előmenetelébe. Nincs olyan, aki úgy érzi, elvárásokat támaszthat az iskola és az angoltanár felé, mivel Peti „intis” gyerek. Nagyon rendes nevelői vannak, de olyan nincs, akinek a listáján ő és az ő iskolai élete első helyen áll. Ő egy a sok közül, és nem érzi feltétlenül, hogy valóban valaki. Amitől aztán elég nehéz bírni vele a tanórán, hiszen a tanóra csatatérré válik, olyan csatatérré, ahol Peti azért küzd, hogy legyen végre valaki. Nemes a cél, csak önsorsrontók az eszközei – nem egészen véletlenül.

Rossz stratégiát választottam hát, az ütközetben alulmaradtam, de legalább Peti úgy érezhette néhány percre, hogy ő valaki. Nem a legjobb pedagógia, de az egymáshoz feszülésből én is okosodtam, és legközelebb talán már ennél jobb pedagógiai módszert találok arra, hogy Peti megint valakinek érezhesse magát.

Istenem, Te tudod a legjobban, hogy mindenki valaki. Segíts, hogy eszköz legyek a kezedben.