Kötőszó

Egy asztalnál ülünk, egy kenyeret eszünk, mégsem vagyunk egységben. Paolo Genovese új filmjében rendhagyó kontextusba helyezi az elidegenedést. A Teljesen idegenek c. film a különbözőségek és „elkülönböződések” okait, eredőjét firtatja olasz temperamentummal és egy jó hangos olasz vacsorával tálalva. Kinyik Anita kritikája.

A lakoma már az ókorban is nagy beszélgetések helyszíne volt, de a keresztény közösségek is előszeretettel élnek a finom étkek testvériségérzetet fokozó voltával, gondoljunk csak a szeretetvendégségek derűs hangulatára.

A filmbéli kedélyes együttevés bonyodalmainak előzménye egy kissé erőltetett ötlet a hivatása szerint pszichológus háziasszonytól, aki azt javasolja, hogy a jelenlévők – mint barátok, akiknek nyilván nincsenek titkaik, takargatnivalóik egymás előtt – osszanak meg egymással a vacsora ideje alatt minden olyan telefonhívást és üzenetet, amely hozzájuk befut.

Ezzel a felütéssel a film valójában kissé direkt módon feltételezi, hogy egyrészt az okostelefon minden titkunk letéteményese, magánéletünk legfőbb platformja (és nyilván 24 órán át csörög és pittyeg a mobilunk), másrészt azt sugallja – ami még inkább felületesség a forgatókönyvben –, hogy takargatnivalóink nagy része párkapcsolati jellegű, hovatovább szexuális természetű. Erre a sematikus képre erősít rá a kommersz olasz gigoló fiú is, akiről már az első percben lehet tudni, hogy nyilván nem intellektuális képességeivel tarol.

Jó hír, hogy ezt a kevéssé finomhangolt alapvetést nem kell elhinnünk neki, mert a filmet a játékossága és a sok-sok poén miatt valójában nem kell (és nem is lehet) komolyan venni. Ez a film egy gondolatkísérlet, hol jobban, hol rosszabbul kibontva, hol dramatizálva, hol bagatellizálva – a színészi teljesítményt tekintve kiváló karaktereken keresztül. Tanítófilmnek kissé direkt és gyenge, de néhány tanulság azért levonható vagy tovább cizellálható a film megnézése után.

Figyelemre méltó az az ábrázolásmód, amellyel a film bemutatja, hogy a laza keretek – csipkelődések, hátba veregetések – ellenére valójában mennyi feszültség lappang a baráti társaságban. Fontos üzenet, hogy igen, el lehet viccelődni a másik, barátnak mondott személlyel egy életen át, de adott esetben előfordulhat, hogy fogalmunk sincs, lelki értelemben mi van a másikkal, hol tart, hová tart, és miben volna szüksége segítségre. És – ami még fájdalmasabb – több évtizedes múltat maguk mögött tudó házaspárok is lehetnek egymás számára teljesen idegenek.

A film tehát az én–te reláció bizonyosságát relativizálja igen hatásosan. Biztos az vagy, akinek gondollak? Biztos az vagy, akinek mondod magad? És hozzá tehetjük még a kérdést: van fogalmad arról, ki vagy? Merthogy – és ez nagyon lényeges – a legnagyobb hazugságokat sosem kifelé, a másiknak, a kedvesnek, a barátnak, a szülőnek, a gyereknek, hanem elsősorban magunknak mondjuk.

A (keresztény) jó hír az, hogy ebből van kiút. A film ilyen örömhírrel nem szolgál ugyan, de az önmagát „leleplező”, aztán méltósággal és voltaképp erkölcsi győzelemmel elvonuló legszellemesebb karakter, Peppe igazságát visszhangozza, amely röviden: az ítélkezés-mentesség fontossága. Ez a jézusi üzenettel egybevág, és – valljuk be –, nem árt újra és újra elismételni magunknak.

A másik fontos mondat, a film utolsó mondata a házigazda szájából hangzik el, aki –nyugalmával, iróniájával és különösen a kamasz lányával való belsőséges-cinkos kapcsolat miatt az egyik legszimpatikusabb karakter – a játék kegyetlenségére feleségének azzal világít rá: „Törékenyek vagyunk.” Erről a bibliaolvasó nézőnek rögvest eszébe villanhat az Ézsaiás könyvében olvasható ige: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el.” (Ézs 42,3) Embertársainkkal szemben ilyen nagyvonalúságot kellene magunknak is tanúsítanunk – törékenységünk és megtartottságunk biztos tudatában.

Peppe – ha meg is bocsát nekik – nem fogja egyhamar keresni egykori cimborái társaságát. Lehetséges tehát, hogy a rossz megítélésünk, a meg nem értettség elkerülésének egyetlen útja az elvonulás lenne, mely voltaképp a többieket is megóvja mitőlünk? Tekintve, hogy kevesünknek adódik lehetősége hosszabb idejű önkéntes száműzetésre, aztán – igazabb minőségben –a családba, a baráti körbe, a munkahelyre történő dicsőséges visszatérésre, szokássá tehetnénk – ha nem is egymás okostelefonjának csekkolását, de – a másikra való odafigyelést.

Ez lehet az útja valódi önmagunk megtalálásának is. Nem elmenekülni, hanem beleereszkedni a világba, törődni vele és a (fele)barát javain munkálkodni, ahogy Luther mondja. Ha az ember lelki kenyérrel él, azaz titkait, vétkeit Istene elé tudja vinni, képes lesz nem elsősorban a különbözőségeket, hanem a körülötte élőkkel való egységet és együvé tartozást meglátni, képes lesz megélni az asztalközösséget, és a jobbján ülő ügyes-bajos dolgait ítélkezés nélkül szemlélni.