Kötőszó

Apa vagyok, többé-kevésbé felnőtt fiakkal. És tanár vagyok, aki olyasmit tanít, amiből nagyon kevesen akarnak érettségizni, ezért – és a tantárgy jellegéből fakadóan – van esély és idő olyan kérdéseket feltenni, amelyek az élet egészével foglalkoznak. Épp ezért ajánlották sokan a figyelmembe a Netflix Kamaszok című minisorozatát.
Szöveg: Hegedűs Attila | Fotó: Netflix

Annyi kritika született már róla, hogy nem látnám értelmét még egyet írni. Ugyanakkor van néhány olyan mozzanata, amelyek elevenembe vágtak. Érdemes erről pár szót szólni.

A négyrészes sorozat nagyon jól felépített történet, ráadásul mindegyik rész önmagában egy egységet képez, amelyek együtt adják ki a teljes képet. Az első fejezet az őrizetbe vétel dokumentálása. Egyszerre ridegen hivatalos és gyomorszorítóan fájdalmas, hiszen a józan, érzelmektől mentes, de emberségesen kialakított letartóztatási rutin tárgya egy tizenhárom éves kisfiú, akiről kiderül: megölte egy iskolatársnőjét. A második fejezet az iskolát mutatja be, a közeget, amelynek szellemisége (?) megágyazott a rémtettnek. A harmadik egy pszichológussal való beszélgetés során a fiú lelkébe vezet bennünket – hogyan jut el egy gyerek idáig? A negyedik fejezet pedig a családról szól – egy szerető közeg, ahol mégis minden félresiklott. De miért? Néhány pontját hadd emeljem ki a folyamatnak!

Incel

Újonnan született kifejezés, kényszerű cölibátust jelent. Azt, ha valaki nem azért él egyedül, mert így döntött, hanem mert így sikerült: elkerülte a szerelem, nem sikerült társat találnia. A magányos férfiakból álló, az interneten született közösség tagjai önmagukat a „szerelemharc” áldozatainak tartják, olyanoknak, akik elbuktak a társért való küzdelemben. Ilyen internetes csoportok hatása alá kerül a fiú is. És mint oly gyakran, a veszteslét élménye, a megalázottság élménye belőlük is dühöt vált ki. Meg kell keresni a bűnöst: ki tehet róla? Hát természetesen a nők, ők azok, akiknek mi nem kellünk. Így lesz egy természetes emberi fájdalom a gyűlölet alapjává. Az áldozatszerep jogot ad arra, hogy miközben magamat sajnálom, másokat bántsak. Így válik a fiú is gyilkossá.

Számomra több sebből vérzik az incelség gondolata. Nem mintha nem emlékeznék kamaszkoromból a magányra, mikor még hiábavalóan vágyakoztam egy társ után. De a szerelmet, a szerelemre találást és az odáig vezető utat háborúként, hatalmi harcként megélni? Hiszen a legnagyobb felismerésem éppen az, hogy akkor boldog egy házasság, egy szerelem, ha megszűnik benne a hatalmi harc, nem nekem van igazam vagy neked, nem az én örömöm vagy a tied teljesül, hanem együtt dolgozunk a másikért – én a tiedért, te az enyémért, és mindketten boldogok leszünk. Egyikünk sem hódított vagy hódító, hanem mindkettő egyszerre – társasjáték a szerelem, nem csata, játék, amelyben mindketten győznek. Miért lesz harc az, aminek nem kellene azzá válnia?

A fiú frusztrációját, amely a gyilkossághoz vezetett, ez az incelélmény szülte: a kiábrándultság, hogy nem kell senkinek. Döbbenetes volt, amikor kiderült: az őt – talán valóban durván – visszautasító lányt is hibásnak tartja, és azokat is, akik szexuálisan molesztálnak valakit; csak annak az iszonyatára nem döbben rá, hogy ő maga viszont gyilkolt. Ki ferdítette el ennyire a gondolatait?

Mint mondtam, a fiú mások által megalázottnak és vesztesnek, incelnek érezte magát. Valamit nem értek: egy tizenhárom éves gyerek hogyan élhet kényszerű cölibátusban? Hiszen az még nem a párkapcsolat ideje, hanem az ismerkedésé, a próbálkozásoké, az ügyetlenségé! Hányan emlékeznek vissza úgy saját tizenhárom éves énjükre, hogy abban ne lenne benne a gyomorgörcsök, a pattanások, a túlműködő izzadságmirigyek megalázó emléke? Ez egy túlélendő időszak! (Jó hírem van minden tizenhárom évesnek: túl lehet élni!) A későbbi boldog ölelések magja éppen az, hogy testünk-lelkünk végigmegy ezen a néha fájdalmas szakaszon!

És valakire azt mondani ekkor, hogy „vesztes vagy!”, nem más, mint a továbblépés és a továbbélés lehetőségének megtagadása. Ilyen vagy, és ilyen maradsz. Hogy keveredhet egy kiskamasz olyan közegbe, amely bélyeget tesz a homlokára: menthetetlen vagy? Hát nem arról szól az egész életünk, hogy minden napunkat a változás reménye hatja át? Hogy ami tegnap volt, az letehető? (Keresztyén emberként hadd tegyem hozzá: nem erről szól éppen az evangélium: az újjászületés napi csodájáról?) Ki a felelős azért, mert egy gyerekkel elhitetik, nincs tovább? És miért nincs senki, aki azt mondaná: figyelj, ez most vacak, de hidd el, ha tanulsz a mostani bukásokból, egyszer nagyszerű életed lesz?

Iskola

Hasonlóképpen megdöbbentett a sorozatban látott iskola is. Vagy én vagyok elkényeztetve? Másfél nappal egyik diákjuk halála után mintha a tanárokon sem látszana a megrendültség – bár valószínűleg inkább csak sejtelmük sincs, hogyan reagáljanak a helyzetre. Helyette jön a lélektelen rendszabályozás, tanítás helyett videózás, ügyetlen és nevetséges próbálkozás a kommunikációra, de amikor egy diák érzéketlen viccet csinál a tragédiából, mintha meg se hallották volna, nem kérdeznek rá: „Ezt hogy gondolod?” A rendőr apának pedig a fia magyarázza el, hogy az online világban melyik emoji mit jelent, és hogy két-három adott jel együtt valójában sértés, megalázás.

Mintha kettészakadt volna a világ, tanárok és diákok, apák és fiak két külön világban élnek – az egyiket egyáltalán nem érdekli a másik, a másik tanácstalanul botladozik az elsőben. Az egyik tanár ki is mondja: én csak osztályfőnök vagyok, történelmet tanítok, alig találkozom velük, honnan kellene tudnom, mi van bennük?

Biztos, hogy ez így egyben nem történhetne meg, de ugyanazt éreztem, mint a Fekete pont című 2024-es magyar filmben: ha túlzás is, valójában igazi helyzetek, problémák sűrítménye egy órában. Egymástól izolált életek, amelyeket még a közös gyász sem tud összehozni.

Család

Hasonlóan szívszorító az apa helyzete. Ő mindent megtesz, amit csak tud, hogy szép gyerekkora legyen a fiának és a lányának. Őt verte az apja, de ő soha nem ütné meg a gyermekeit; ők szegények voltak, de ő mindent megad a családjának; őt az utcán bántották, ezért örül, hogy gyermeke otthon van, biztonságban. És a rengeteg munka közben nem veszi észre, hogy az igazi veszély már a fia szobájában, az asztalon áll egy számítógép formájában.

Honnan is tudhatta volna? Amivel a fia találkozott, annak a nyoma sem volt az ő gyerekkorában: internet, influenszerek, online zaklatás – mindaz, amivel ma teli van a sajtó. Sokan mondják, hogy ma már nemcsak a hagyományos, több ezer éve minden nemzedék számára ismerős feszültség van a fiatalok és a felnőttek között – amely természetes következménye az ifjú- és az öreglétnek –, hanem igazi szakadék, amelyen szinte képtelenség átérni.

Mégsem hiszem, hogy a Kamaszok című filmsorozat csak vádirat lenne. Persze az is, figyelmeztetés: vigyázat, efelé tartunk, vagy talán meg is érkeztünk. Számomra azonban fontosabb a felhívás: tégy ellene valamit! Te, szülő, tanár, kérdezz! Ülj le mellé, hallgasd meg, és mesélj arról, milyen volt neked tizenhárom évesnek lenni: mondd el azt is, ha vacak volt, azt is, ha valaki segített! Tudom, a filmnek ez csak kis mozzanata, de a második rész végén az iskolában nyomozó apa a munkája után megvárja ott tanuló fiát, hogy együtt megegyenek egy sült krumplit…

A múlton, a szörnyűségen már nem lehet változtatni, de a jövőn még igen.