Kötőszó

„Nekem a saját anyám azt tanította: más embertől lopni bűncselekmény, az államtól dicsőség” – mondja a rendszerváltás környéki vonatjegy-hamisítások egyik főszereplője. És ha ez egy negyvenöt évnyi kommunizmus és a vasfüggöny mögé szorított, utazásra csak nagy ritkán lehetőséget kapó generáció egyik tagjának szájából hangzik el, akkor emiatt valahogy mégsem tudunk egyből rendőrért kiáltani. Bár nem helyeseljük, de elfogadjuk, hogy egyesek sok év bezártság után így akarták bejárni Európát, vagy éppen így szerettek volna munkát találni, tanulni külföldön.

Szerző: Kézdi Beáta | Fotó: KÉK PELIKAN

„Elképesztően izgultam, sőt egy másik hamis jegyet is vittem magammal az Erasmus-ösztöndíjjal kint lévő évfolyamtársamnak, aki ezzel utazott vissza. A Kék Pelikan főszereplőitől vettem akkoriban ezeket a jegyeket, így ismertem meg őket és a vásárlás és felhasználás folyamatát is” – mesélte filmjének személyes tapasztalat adta hátteréről Csáki László rendező.

1988-ban Magyarországon már mindenki igényelhetett világútlevelet, kinyíltak a határok, lehetett utazni, azonban a vonat- és a buszjegyek rendkívül drágák voltak az átlagember számára. A Kék Pelikan főhősei feltették maguknak a sokakat mardosó kérdést: mit ér a szabadság, ha nem lehet élni vele? A Nyugatra vágyó három jóbarát, Ákos, Laci és Petya megfigyelik, hogy a MÁV-nál golyóstollal, kék Pelikan indigót használva állítják ki a jegyeket, majd egy fővárosi bérház egyik lakásában megkezdődnek a kémiai kísérletek. A folyamat nem zökkenőmentes, de végül nekiállnak a hamis nemzetközi vonatjegyek gyártásának.

Azt azonban nem árt tisztázni, hogy a hamisítás, de az utazás sem volt gyerekjáték, intelligenciát, odafigyelést igényelt. Többek között azért is élvezhető a mozi, mert nem pusztán egy csalás humoros bemutatását látjuk: a jegyhamisító és az utazó összehangolt munkájára volt szükség a sikerhez. Mindeközben feltárul a posztkádári rendszer kortünete: az elnyomott szabadságvágy mindennél erősebb felszínre törése egy gazdaságilag megtépázott országban.

A Kék Pelikan azon nézői, akik még tapasztaltak valamit a rendszerváltás környéki Magyarországból, egy nosztalgiautazás részesei. Ráadásként zeneileg is sokat ad a film során hallható, a kort is kiválóan lefestő Induljon a banzáj! a Bonanza Banzaitól (1989), a Húsrágó, hídverő a Kispál és a Borztól (1991) vagy a Lidocain a Hiperkarmától (2002).

Csáki László munkájának a zenei csemegék mellett nagy erénye, egyúttal humorforrás is a számos rejtett vagy éppen direkt képi utalás. Legyen szó egy megelevenedő Edward Hopper-festményről, a rendőrség szappan formájú fehér Opel Astráiról vagy a minden háztartásban egy méter hosszan álló Révai-lexikonokról, élmény a látvány.

Ez a mozi is megmutatja, hogy a magyarok leleményessége nem ismer határokat – bár valószínűleg nem ez volt az egyetlen módja az „okosba” megoldott utazásoknak. A Kék Pelikan a mára már elévült büntethetőségű történetek közül az egyik. A film valós eseményeket dolgoz fel 2011–2021 között készült interjúk alapján.

Az animációs dokumentumfilm végén elhangzó, a MÁV-ot jellemző mondat pedig hangos nevetést vált ki a nézőtéren, mert bár ma már nem lehet ilyen könnyen jegyet hamisítani, de bizonyos dolgok nem változtak a vasúttársaságunknál.