Kötőszó

Alig néhány napja jelent meg Garth Davis Mária Magdolna című filmje, a kritikusoktól és a nézőktől már kapott hideget-meleget, néhányan egy Jézus életéről szóló újabb sikertelen adaptációt látnak benne, mások a feminista teológia egyik mérföldkövének tartják. Tud-e még valami újat mutatni a Jézus női apostoláról szóló alkotás, és ha igen, miben áll az erőssége?

Szerző: Kovács Barbara

„Minden nemzedék a saját korának megfelelően közelíti meg és dolgozza fel újra a bibliai történeteket. Ha filmet készítünk belőlük, szükség van néhány kortárs vonatkozásra, különben senkinek nem lesz kedve megnézni. Úgy éreztük, van létjogosultsága annak, hogy elmeséljük Mária Magdolna történetét – azaz női szemszögből ábrázoljuk Jézus életét és halálát” – nyilatkozta Iain Canning producer, és ezzel rá is tapintott a lényegre. A Mária Magdolna filmet úgy érdemes megnézni, ha képesek vagyunk benne meglátni a jelenünkkel meghúzott párhuzamokat. Nem ez lenne az összes Jézusról szóló történet lényege? Hogy felismerjük benne saját magunkat, és azt, hogy minket hogyan szólít meg általa Isten? Ha nem ezzel a szemmel nézzük a filmet, akkor elég nagy csalódást fog okozni. A bibliai pontatlanságoktól kezdve a vontatott cselekményen át a sokszor kifejezetten irritáló, túlkoros és kiégett Jézusig már mindent megemlítettek a kritikusok, és valóban, ezeket a hibákat nem lehet nem észrevenni. Azonban ha úgy nézzük, mint a szívünket és az érzelmeinket érintő műalkotást, akkor egészen különleges élményben lehet részünk.

A női tulajdonságok dicsérete

A film Mária Magdolna szemszögéből mutatja be Jézus és tanítványai életét. Tulajdonképpen nem más ez, mint Jézus női apostolának rehabilitációja, akit a történelem folyamán olyan sokszor félreértettek, háttérbe szorítottak. Rooney Mara remekül alakítja a visszafogott, ugyanakkor Jézus mellett végsőkig elkötelezett Máriát, akiből családja démonokat akar űzni, mert nem hajlandó férjhez menni és gyerekeket szülni, mint minden rendes nő, hanem úgy érzi, Istennek más terve van vele. Amikor Jézus megjelenik az életében, elhagyja a családját, és követni kezdi a mestert. Innentől kezdve azonban számtalanszor tanúbizonyságát teszi annak, hogy milyen érzékenyen képes reagálni Jézus megnyilvánulásaira. A közöttük kialakuló bensőséges viszony szerencsére nem túl sok, nem lesz belőle giccses-romantikus szál, viszont egy idő után nagyon úgy tűnik, hogy egyedül Mária érti meg, hogy tanítójuk miről beszél. Habár ezt azért túlzás lenne állítani, kétségtelen, hogy olyan tulajdonságokat hoz be a saját gondolataik örvényében bolyongó tanítványok körébe, mint például az empátia, a gyengédség, az elesettek iránti irgalom vagy éppen az elköteleződés és kitartás. A haldoklókkal való bánásmódja például még Pétert is megindítja, aki a tanítványok közül a legjobban aggódott, hogy mit fognak szólni az emberek, amiért egy nő is velük jár. Mária megnyilvánulásai példázzák, hogy egy ember személyisége milyen gazdag és sokrétű lehet, milyen sokféleképp használhat Isten szolgálatra, és mennyire nem definiálható csak annyival, hogy valaki nő vagy férfi. Ez az üzenet pedig soha jobbkor nem jöhetett volna, mint éppen napjainkban.

A fekete és fehér ezer árnyalata

A bibliai történetek interpretációjának nagy veszélye, hogy leragad a dualista ábrázolásnál, amennyiben jó és rossz emberekre osztja a szereplőket. Júdás például rendszeresen ennek esik áldozatul, azonban ebben az alkotásban éppen nem ez történik. Mivel a Biblia nem enged bepillantást az áruló indítékaiba, ezért megvan az a szabadságunk, hogy elképzeljük, hogyan jutott Júdás a tanítványságtól az árulásig. Az alkotói képzelet szárnyalásának eredménye az a Júdás-alak (Tahar Rahim), aki feleségét és lányát gyászolva csatlakozik Jézushoz, abban a reményben, hogy még életében megtapasztalhatja a halottak feltámadását, és újra találkozhat a szeretteivel. A rögeszméje teljesen átveszi felette az uralmat, és az árulást sem merő gonoszságból követi el, hanem mert nem bír tovább várni a királyság megvalósulására, és fel akarja gyorsítani az eseményeket.

Ezzel a Júdással együtt tudunk érezni, mert az a végtelen emberi fájdalom összpontosul benne, hogy miért nem enyhíti már végre Isten az elviselhetetlen szenvedésünket, ha képes rá? Mindent feladtunk azért, hogy kövessük őt, ő mikor adja meg, amit mi kérünk tőle?

A másik ilyen ambivalens alak Péter (Chiwetel Ejiofor), akivel kapcsolatban nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy ő maga az egyház. Folyamatosan a magáét hajtogatja, stratégiákat gyárt, hogyan hozzák el Isten országát Jézussal (vagy inkább helyette?), és állandóan az új emberek toborzásával van elfoglalva. Valójában azonban nagyon távol van Jézus igazi szándékától, félreérti őt. A feltámadás utáni jelenetben kifejezetten ellenszenvesen viselkedik Máriával, féltékeny rá, amiért Jézus neki jelent meg először és nem a tanítványoknak. Péter alakja egyházkritika és egyben figyelmeztetés is, hogy a megújulás felőli nagy ügybuzgóságunk nehogy azt eredményezze, hogy csak magunk körül forgunk, közben pedig Jézust teljesen szem elől tévesztjük.

Egyetértek azzal, hogy nehéz jó Jézus-filmet csinálni, de a Mária Magdolna esetében vajon sikerült-e? Attól függ, mit tekintünk jónak: ha izgalmakra, a bibliai történetek szaftos részleteire vagy a Passióhoz hasonló megrázkódtatásokra számítunk, akkor nem. Ha viszont magával ragadó hangulatra, árnyalt jellemrajzokra és Mária Magdolna szerepének tisztázására számítunk, akkor igen.