Kötőszó

Két igazán lélekre ható új filmet ajánlunk most olvasóink figyelmébe. Böjtben ételt népszerűsítő mozit javasolni talán tiszteletlenségnek tűnhet, de A szenvedély íze című francia dráma a főzés tudománya mellett leginkább az egymás iránti tiszteletről és szeretetről szól. Ahogy a magyar Valami madarak című alkotás is, melyben magukra hagyott generációk tagjai találnak egymásra.

Szöveg: Kézdi Beáta

Összhang életben és ételben. Cannes-ban 2023-ban a legjobb rendezőnek járó díjat kapta meg Anh Hung Tran francia–vietnámi rendező A szenvedély íze című alkotásáért. A film egyik nemzetközileg használt alcíme: Pot-au-feu. Ez egy francia húsleves gazdagon, marhával és sok zöldséggel, amely a franciák büszkesége, akárcsak nálunk a gulyásleves. És mi is tudjuk: az igazán finom gulyáshoz érzék és tapasztalat kell.

Az 1885-ben játszódó film Marcel Rouff svájci írónak a La Vie et la passion de Dodin Bouffant, gourmet (Dodin Bouffant gourmet élete és szenvedélye) című regénye alapján készült. A történet szerint Eugénie már több mint húsz éve dolgozik a híres étterem-tulajdonos, Dodin Bouffant szakácsnőjeként. A konyhában teljes értékű partnerek, pazar étkek kerülnek ki a kezük alól, melyeket messze földről csodálnak. Az ilyen stílusú mozikhoz azonban okvetlenül szükség van olyan főszereplőkre, mint Juliette Binoche és Benoît Magimel. Kettősük módfelett szerethető, magával ragadó. Nem az úr és a beosztott viszonyát látjuk, hanem két felnőtt embert, akik az évek alatt egymás hűséges társai lettek a konyhán kívül is.

A rendező végtelenül finoman dolgozik, sokszor olyan érzésünk van, mintha egy-egy Renoir-festmény elevenedne meg előttünk. A film elején egyfajta századvégi „főzőshow-t” láthatunk: mindenki tudja a dolgát, maximális profizmus uralkodik, és félszavakból vagy szavak nélkül is értik egymást az ott tüsténkedők. Lenyűgöző a szinte néma első fél óra, mégis egy gasztronómiai és moziélmény a nézőnek, aztán a folytatás még több élettel és lélekkel telítődik. Nemcsak a konyhaművészet iránt érdeklődőknek ajánlott, hanem a finom lelkű mozi szerelmeseinek is.

 ***

Valamit tenni kellene. „Büdös van. Haza akarok menni!” – mondja Béla bácsi, miután bekerül egy idősek otthonába. Akárcsak egy gyerek, pontosan és nyersen megfogalmazza azt, amitől mindenki retteg, és amiért egyáltalán nem könnyű idős rokon, hozzátartozó ápolását egy-egy ilyen állami vagy egyházi szeretetintézményre bízni.

Béla (Szacsvay László) egyedül élő, makacs öregúr, akit kisebb otthoni balesete után rak be fia egy idősek otthonába. Az idős férfit egyetlen cél vezérli: minél hamarabb hazajutni. Tervében egy másik kívülálló lesz a társa, a tizenhét éves – egyáltalán nem mintadiák – Zoé (Kizlinger Lilla), aki büntetésből dolgozik az otthonban.

Hiába a csaknem hatvan év korkülönbség közöttük, az érzés, hogy mindenkinek csak az útjában vannak, gyorsan szövetségessé teszi őket. A titkos közös étkezések és „kiruccanások” egymás szívéhez vezetik az útjukat. Generációkon átívelő különleges barátságról, a szeretet hiányáról-meglétéről és az elfogadásról is mesél a Valami madarak, amelynek a címét is megértjük egy adott ponton.

Hevér Dániel első nagyjátékfilmje humorral, mégis teljesen reálisan mutatja be az idősgondozás aktuális és egyre többeket érintő témáját. Szacsvay László brillírozik, már csak az ő játéka miatt is kötelező a mozi, de amiatt is, ahogy a nemzet színésze és a pályakezdő kolléga micsoda alázattal és összhangban játszik.