Kötőszó

Múltfeldolgozás, ügynökügyek, emlékezetpolitika címmel szervezett előadást az Eötvös József Csoport 2018. január 17-én a Párbeszéd Háza Pázmány Péter termében. A vitán Sólyom László volt köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság egykori elnöke, valamint két történész, Ungváry Krisztián és Stefano Bottoni vettek részt.

Szöveg: Seben Glória lelkész, pszichológus

Sólyom László (aki korábban az ügynökakták nyilvánosságát a rendszerváltás három nagy adóssága között említette) az egykori alkotmányozási folyamat kulisszái mögé kalauzolt el minket, hangsúlyozva, hogy – bár a társadalom joggal várta el a diktatúra alatt elkövetett bűnök megbüntetését – nem helyezhették az elszámolást a jogállam kiépítésének elébe. Szükséges volt a büntetőjogi garanciák biztosítása (például hogy senkit sem lehet elítélni olyan bűncselekményért, amelyet az elkövetés pillanatában törvény még nem tiltott; vagy az elévülési időt nem lehet utólag meghosszabbítani). Az alkotmányozási folyamatban a jogállam kereteinek kiépítése élvezett prioritást, így azonban a diktatúra idején elkövetett bűnök nagy része büntetlen maradt. Ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy az 1956-os forradalommal kapcsolatos bűnök háborús, illetve emberiesség elleni bűncselekményeknek minősülhetnek, és mint ilyenek a genfi egyezmény alapján sohasem évülnek el. Ironikus, hogy az Alaptörvény végül is kimondja az elévülhetetlenséget, gyakorlatilag beemelve a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot.

A volt köztársasági elnök ugyanakkor utalt arra, hogy a jogi megoldás nem okoz szükségszerűen katarzist, említette a dél-afrikai példát az apartheid utáni jóvátételre, amely a morális helyreállításra és a megbocsátásra koncentrált, és elemezte a nyugat-európai rendezések hiányosságait.

Ungváry Krisztián ironikus megjegyzéssel kezdte előadását, meglepetést színlelve a zsúfolásig megtelt előadóterem láttán, hiszen – idézte Kövér Lászlót és Boross Pétert – „az ügynökkérdés ma már csupán néhány beteg lelkű embert érdekel”. A történész három „hungarikumot” említett a kérdés kapcsán, melyekre azonban nem lehetünk büszkék. Az első az, hogy a törvényjavaslatokban kettévált az iratnyilvánosság és a felelősségre vonás. A második, hogy a lusztrációról (átvilágításról) szóló törvényben csak a belső elhárítást vették figyelembe, amikor az ügynökhálózatot derítették fel, és nem vizsgálták például a katonai hírszerzést. A harmadik pedig az úgynevezett „ügynökperek” jelensége, azaz hogy Magyarországon tömegesen nyertek pert az őket ügynöknek nevező újságírók ellen magánszemélyek. Ennek egyik oka a törvény csalóka definíciója az ügynökre: aki fedőnéven jelentett, aláírt egy beszervezési nyilatkozatot, és anyagi juttatásban részesült hírszerző tevékenységéért. A három kritérium egyszerre azonban a legritkább esetben érvényesült. Ungváry Krisztián szerint érdemes az ügynökkérdést tágabb kontextusban értelmezni, ahol a rendszerváltás utáni közszereplők diktatúrán belüli viselkedése és különböző típusú érintettsége gyakran vált hétköznapi politikai játszmák eszközévé (például Antall József titokzatos „borítékjai”).

Stefano Bottoni szerint a rendszerváltás miatti csalódottságunk leginkább az elmaradt katarzis és elitváltás rovására írható. Nemzeti katarzis inkább ott volt tapasztalható, ahol új államalakulatok jöttek létre, például Szlovéniában, a Baltikumban vagy Ukrajnában.

Utóbbi térségek egyszerűen elhatárolták magukat a szovjet múlttól, és ennek megfelelően teljes iratnyilvánosságot biztosítottak. Bár kutatható a diktatórikus múlt, a szembenézés annyiban mégsem valósult meg, hogy nem vállalnak kontinuitást az előző rendszerrel, és a publikálás sem támogatott a rendkívül normatív történelemszemlélet miatt ezekben a posztszovjet államokban. Az olasz származású történész hangsúlyozza, hogy az ügynökök története gyakran a kisemberek, a hétköznapi kollaboráció története. Ezekre a szálakra kevésbé figyelünk, mint inkább a közszereplők terheltségére, pedig tanulságos egy-egy élettörténeten belül értelmezni a hosszabb-rövidebb konspiratív együttműködést a hatalommal. Az emlékezetpolitikával kapcsolatban feltette a kérdést: a felejtés politikájával szemben (melyet szerinte a német-francia kapcsolatokban fedezhetünk fel a második világháború után, amikor is eltemették az évszázados sérelmeket az együttműködés érdekében) milyen fajta emlékezetpolitikát hozunk létre? Mennyire értjük meg a kontinuitást és a diszkontinuitást a rendszerváltás előtti és utáni állam között?

A vitát két szakkollégista hozzászólása tarkította. Cseh Barnabás, az ELTE politológia szakos hallgatója, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium tagja mint 1990 után született fiatalember kívülállóként tekint a történtekre, azonban hangsúlyozta, hogy „ha nem tiszta a múltunk, nem lehet jövőnk sem”. Mielőtt felkérést kapott a hozzászólásra, nemigen érdekelte a történet, azonban ahogy egyre mélyebbre ásta magát, ráébredt, hogy az ügynökkérdés mélyén gyakran megrendítő személyes és családi történetek húzódnak (a Pokorni-ügyet emelte ki). Szuhai Flóra, a Rajk László Szakkollégium diákja az emlékezetpolitikával kapcsolatosan arról beszélt, miért nem változtatta meg a szakkollégium a nevét a rendszerváltáskor, ahogyan az akkoriban elvár(ha)t(ó) lett volna. 1974-ben az egykor áldozattá vált kommunista politikus nevét egyfajta rendszerkritikus éllel kezdték használni, és a demokratikus közgyűlés úgy döntött, az intézmény nevét nem lehet egyszerűen napi politikai elvárásoknak alárendelni. A múlt feldolgozása felül kell, hogy emelkedjen a pártpolitikai vagy ideológiai alapokon.

„A ti igenetek legyen igen, a nem pedig nem.”

Sokan voltak közöttük, akik zsarolásnak, fenyegetésnek engedve működtek együtt, mások azzal nyugtatták magukat, hogy ők „nem ártottak senkinek” a jelentéseikkel, nem mószeroltak senkit. Akkor miért bántja erkölcsi érzékünket mégis annyira, hogy egykori munkatársaink, szomszédaink, lelkészeink és jelenlegi vezetőink között voltak ügynökök?

A besúgóhálózat az egyszeri embert tette a diktatúra fogaskerekévé. A Kádár-rendszert nem csupán a hatalom közvetlen haszonélvezői működtették, hanem az átlagpolgárok, akkor is, ha ideológiailag nem értettek egyet. Sőt előszeretettel szerveztek be párton kívülieket, egyházi személyeket, köztiszteletben álló polgárokat, akikre a környezetük nem gyanakodott. A bizalmas információkkal való visszaélés, az a tény, hogy valaki „jelentett rólam a hátam mögött”, még akkor is, ha fizikai ártalom ebből nem származott, szembemegy az emberek közti alapvető kommunikációs alapelvekkel. Aki ezzel már élete során egy szakaszban tervszerűen szembement, abban hogyan is bízhatnánk meg újra?

Az ügynöknek még a saját családja elől is titkolnia kellett a tevékenységét. Ez a tény alapvetően elmagányosította az embereket, rákényszerítve őket, hogy egyénileg birkózzanak meg a lelkiismereti kihívással. Ily módon teljes mértékben szembement ez a jelenség a kereszténység alapértékeivel, amely az őszinteség, önreflexió, az egyértelműség világa kellene, hogy legyen Jézus tanítása szerint.

Ügynökök az egyházban?

Az egyházon belül külön tényfeltáró bizottság foglalkozik a múlt feltárásával, kutatják az anyagokat, segítik a szembenézést a diktatúrán belül elkövetett bűnökkel. Miért van erre szükség? Ami történt, megtörtént – mondhatnánk – „spongyát rá”. Az egyházi ügynökök legnagyobb része nem jószántából és nem testvérei iránti rosszindulatból jelentett, hanem a fenyegetés miatti félelemből, zsarolásnak engedve vagy egy megkötött kompromisszum részeként. Ugyanakkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy miképpen segítette az egyház az államhatalmat a legkülönbözőbb módokon, és hányféle eszközzel igyekezett a diktatúra rátelepedni az egyházra, korlátozva annak önrendelkezését, miközben a nemzetközi fórumokon mi itt, a „legvidámabb barakkban” mind olyanok voltunk, „mint egy nagy, boldog család”.

Nem az egyének meghurcolásáról kell, hogy szóljon a múlt feltárása, hanem a rendszer gonosz mintáinak felismeréséről, elősegítve a bűnbánatot és a jövőbeli hasonló kísértések elkerülését. Hiszen a kísértés általában nem a két pont közötti legrövidebb úton jön, hanem gyakran kegyes köntösben, magát a „nagyobb jó”-nak feltüntetve. Erkölcsi döntéseinkben nem az egyértelmű jó és egyértelmű rossz között választunk, hanem ennek legkülönbözőbb árnyalataiban játszó, homályos kimenetelű lehetőségeket mérlegelünk. A legjobb tanulsággal azok a történetek szolgálnak, amelyek az államhatalommal együttműködőket nem démonizálják, de nem is nyújtanak olcsó felmentést, hanem bemutatják a beszervezés körülményeit, a hírszerző tevékenységet, hogy megismerkedhessünk annak komplex rendszerével.

Ha valaki nincs rajta egy ügynöklistán, az önmagában nem garancia az illető makulátlan jellemére – hiszen számos oka lehetett annak, hogy valaki ilyen módon nem vált érintetté. Miért tartom mégis fontosnak a további nyilvánosságot? Szeretném, ha az egyházam ezen az úton példamutató lenne, nemcsak az igazság felderítésével (amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges), hanem a bűnbánat és bűnbocsánat gyakorlásában is. Az evangélikus megújulás ugyanis a 95 tételtől kezdve a bűnbánat és bűnbocsánat helyes értelmezéséért és gyakorlásáért harcol. Miért félünk mégis szembenézni a múlt bűneivel? Hiszen ez az általunk hirdetett evangélium szíve! Isten megbocsátásra kész szeretetébe vetett bizalom – éppen ez segíti a bűnök megvallását, akár hangos kimondását a közösség nagyobb nyilvánossága előtt.

Félelem a megszégyenüléstől

A zsarnokság egyik legerősebb fegyvere a félelem. A rendszerváltás után is működik az ősi reflexünk, hogy takargatjuk magunkat, múltbeli vétkeinket igyekszünk magunk gyártotta fügefalevelek mögé rejteni.

A szégyentől való rettegés akadályozott meg sokakat, hogy maguktól, a lelepleződés előtt kiálljanak a nyilvánosság elé. Önigazolás és önigazultság helyett mi, evangélikusok a megigazulásban hiszünk. Abban az igazságban, amelyet egyedül Isten ajándékozhat nekünk Jézus Krisztusban, és amelyet nem önmagunkban, vélt vagy valós jótetteinkben találunk meg. Nem az önmagát ajnározó, másokat lenéző, pökhendi farizeus, hanem az önmagával szembenéző, gyarlóságát vállaló ember nyeri el Isten irgalmát – és paradox módon csak ő válhat igaz emberré.