Kötőszó

Nagyon nagyra értékelem azt a képességet (ez esetben szó szerint: képességet), hogy valaki ősi és mély társadalmi-kulturális kérdéseket rajz formájában az elmélkedés asztalára tud helyezni. Egyszerűbben: szeretem a jó karikatúrákat. Amióta néhány hónapja találkoztam ezzel a képpel, gyakran eszembe jut, mert több témában is jó vizuális alapot jelent számomra az ezen való gondolkodás.

Szöveg: Balczó Mátyás | Kép forrása: internnet

Mit is látunk? Az egyik képen európai keresztények a hasukat fogva röhögnek valamilyen törzsi vallás követőin, ahogyan leborulnak a hitvilágukat megtestesítő oszlop előtt, a másikon pedig ők nevetnek ugyanígy a két keresztényen, akik Krisztus keresztje előtt imádkoznak térdepelve. Ha tudnék rajzolni, megtoldanám ezeket egy harmadik képpel, amelyen két ateista kacag a totemoszlop előtt hódolókon és a kereszt előtt imádkozókon, azt kifejezve ezzel, hogy számukra röhejes bármilyen vallás, mert babonának, mesének tartják.

A napokban megint eszembe jutott ez a kép, miután egy barátom feltett nekem egy érdekes kérdést. Figyelembe véve, hogy sok vallás létezik – amiből számára az is következik, hogy istenből sem csak egyet követnek az emberek –, milyen illetékessége lehet az én Istenemnek olyan emberek felett, akik egy másik istenben vagy istenekben hisznek? Ez a felvetés ráadásul úgy érkezett tőle, hogy önmagát leginkább ateistának tartja. Azért írom, hogy leginkább, mert bár ő valóban ezt a szót alkalmazta magára, de nem úgy, hogy kategorikusan, ellentmondást nem tűrően tagadja valamilyen természetfeletti entitásnak a létezését; ugyanakkor nem gondolja, hogy az Isten úgy létezik, ahogyan a kereszténységben mint vallási keretrendszerben ismert előtte.

Istenről, hitről beszélgetni jó. Tulajdonképpen ez maga a teológia, és ennek lehet egy olyan hétköznapi, egyszerű módja is, mint az említett kérdést amolyan kortárs „asztali beszélgetések” formájában megvitatni néhány sör mellett. Istenről, hitről, vallásról beszélgetni pedig kifejezetten izgalmas olyan valakivel, aki sokkal inkább nem hisz benne, mint amennyire igen. Egy ilyen felállásban a hívő fél részéről lehet az a reakció, hogy ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztat, vallást tesz a hitéről, mindezt megtámogatva néhány idevonatkozó igehellyel a Szentírásból, esetleg magában kicsit ki is nevetve azt, aki nem hiszi azt, amit ő.

Az ellentmondás el nem tűrése ebben az esetben nem azt jelenti, hogy nem fogadja el azt a kijelentést, hogy Isten nincs, hanem hogy azt nem fogadja el, hogy valakinek ez a meggyőződése. Ezzel viszont az a probléma, hogy a nem hívő beszélgetőtárs így sokkal kevésbé lesz nyitott arra, hogy meghallgassa és megpróbálja megérteni, hogy a másik miért hisz. Ilyen helyzetekben – sokszor fordult már elő velem ilyen – én inkább egyfajta hitmesélésbe kezdek. Ami nem azt jelenti, hogy amit mondok, az egy mese, hanem azt, hogy örömmel mesélem el: a hit ajándékában részesülve Jézus Krisztus hogyan változtatta meg az életemet, hogyan emelt ki a mélységből, és hogyan tart meg nap mint nap.

Egy-egy ilyen beszélgetés alkalmával, ezekben a pillanatokban a másik számára én vagyok a kereszténység képviselője, én vagyok az, aki a karikatúrán a Megváltója előtt letérdel, de az nem vagyok, aki a más vallásút vagy az ateistát kineveti. Egyszerűen csak szeretnék minden ilyen helyzetben egy láncszem lenni a bizonyságtevők kétezer éve soha meg nem szakadó láncolatában, szeretném az életemmel tanúsítani, hogy Jézus Krisztus él, szeret és megment. Ma is, holnap is, mindig.