Kötőszó

A biotrendektől és az egészségtudatos létformát hirdető változatos marketingfogásoktól már bizonyára tele van a fejünk. Luther korában még nem volt információdömping, ő maga mégis sokszor fülzúgásra és fejfájásra panaszkodott. Lehetséges, hogy ha a hit hallásból van, annál jobban zúg a fülünk, minél inkább hinni akarunk? A hit és egészség összefüggéseit kutató sorozatunk első részét közöljük, melyben Luther egészségi állapotát, illetve annak dinamikus változásait és a „lehetséges gyógymódokat” vizsgáljuk néhány levélrészlet segítségével.

Szerző: Kinyik Anita

Pestisjárványok, tartományi háborúk, parasztlázadások, a pápa és a császár támadásai között, és még mindenféle kórságoktól is gyötörve Luther mindvégig képes volt egészséges (ön)iróniáját megőrizni. Képes volt felülemelkedni az igen kellemetlen és kínzó testi tüneteken, hogy figyelmét töretlenül Krisztus szolgálatának szentelje – ezt olvashatjuk ki mindig nagyon eleven, kifejező és hallatlanul szerteágazó levelezéséből.

Ha valaki nem olvasott még a fokhagymás lócitromfőzet jótékony hatásairól, akkor itt az ideje, hogy „Lutherné”, azaz Katharina von Bora, a nagy reformátor nagyra becsült – birtokvezető, serfőző, gyermek- és diákterelgető, de a latint is igen jól értő teológiai „doktorissza” – „Käthéjének” gyógyító praktikáiba bepillantást nyerjen. Persze Luther szomját, sokszor felindult kedélyét és testi fájdalmait sosem a földi italok csillapították…

A Sátán, akit egy helyütt „pokolbéli fekete bozontos fickónak” nevez, nem egy betegséggel próbálta feltartóztatni Luthert heroikus szellemi vállalásaiban. Jobb keze, a wittenbergi egyetem filológusprofesszora, Philipp Melanchthon, a „hírneves és tisztelendő Philippus magiszter” gyakran értesülhetett ma meglepőnek tűnő részletességgel Luther testi bajairól és lelki vívódásairól:

„…több mint egy hetet hevertem a halálban és a pokolban, úgyhogy egész testemben legyengültem, még most is remegnek tagjaim, Krisztusomat szinte teljesen elveszítve hányódtam a kétségbeesés és az istenkáromlás örvényében és viharában. De a szentek imáin megindulva Isten megszánt engem, és kiragadta lelkem a pokol fenekéből (Zsolt 86,13). Ne hagyd abba az értem való imádkozást, ahogy én sem teérted! Azt hiszem, a küszködésem másoknak sem érdektelen.” (463. o.)

Imában hordozta ő maga is szeretteit és munkatársait egyaránt, de nem átallotta számon is kérni ugyanezt a hozzá közel állókon. Levelei tanúsága szerint az egymásért mondott imát, az egymás életére való áldáskérést Luther mindennapi kötelességnek tekintette. Amikor tehát teste-lelke nehézkedni látszott, joggal gondolhatott arra, hogy egészségének földi munkálói nem tették meg a magukét. „Summa, akiben a léleknek kellene forrnia, az most testi vágya, lustasága, tétlensége, álmossága miatt fortyog, és nem tudom, azért fordult-e el tőlem Isten, mert Ti nem imádkoztok értem.” (255. o.)

Lutherre a betegségfelfogásán túl korántsem jellemző a másokra mutogatás és a felelősség áthárítása. Minden bajában először önvizsgálatot és bűnbánatot tart. Védjegye a folyamatos önreflexió és önirónia, valamint a mindig fókuszba állítani igyekezett krisztusi parancs. A leveleiből egy nagyon emberi – esendőségét és kudarcait sem véka alá rejtő – arc rajzolódik ki. Egy igazán eredeti gondolkodó, aki még a hétköznapi, földhözragadt eseményeket, bosszúságokat, sőt gyötrődést okozó, a szíven is sebet ütő tapasztalásokat is képes Istennek ajánlani, égbe kiáltani. (Mint például kisleánya, Magdalena korai halálát.)

Luther egészséges betegségkezelésének titka kétségkívül a hite volt. Hitte, hogy ami testében vagy lelkében éppen zajlik, arról Ura pontosan tudja, milyen okból van, és mi célt szolgál, és később egész biztosan a javára szolgál majd.

Végezetül álljon itt egy levélrészlet, amelyben zseniális nyelvi leleménnyel ír ágostonos rend- és reformátortársának, Wenceslaus Linknek a saját magát és professzortársát, Justus Jonast is sújtó vesekőbántalmakról – olyan derűs öniróniával, amely méltán igazolja, hogy ő valóban – ahogy magát nevezte – „Isten udvari bolondja”:

„Küldtem volna még néhány halom aranyat is, de a mi Elbánk az utóbbi években gyakran kiöntött, és elsodorta összes aranyhomokját, csak a kavicsot és meddő követ hagyva hátra nekünk. Ezek közül néhány atom Justus Jonas veséjében lapul, pedig ő ádáz ellenfele az epikureusoknak, akik atomokról disputálnak. De már eleget viccelődtem én, a beteg és egészséges, a gyenge és erős, a bűnös és igaz, a maholnap halott és mégis élő a Krisztusban (2Kor 6,9).” (587. o.)