Kötőszó

Több mint ötszáz év telt el azóta, hogy egy Ágoston-rendi szerzetes, név szerint Luther Márton (a hagyomány szerint) 1517. október 31-én kiszögezte 95 pontját a wittenbergi vártemplom kapujára. Hogy ez valóban így történt-e, vagy a mozzanatot csak az utókor költötte hozzá az egyház megújítását célzó törekvésekhez, szinte mindegy is. Mert ami lényeges, az az a földrengésszerű hatás, amelyet a reformáció gyakorolt a korabeli Európa életére.

Szöveg: Balczó Mátyás | Fotó: Unsplash.com

A reformációról tanulunk történelemórán, hallunk róla hittanon, felmondhatjuk a konfirmációs vizsgán, kihúzhatjuk érettségi tételként, vagy beszélhetünk róla egyetemi felvételin. És éppen emiatt is hajlamosak lehetünk kizárólag egy régi történetként tekinteni rá. Úgy kezelni, mint ami egyszer, több mint fél évezrede, azon az október végi napon elkezdődött, aztán a reformáció egyházainak kialakulásával befejeződött. Ugyanakkor ha megvizsgáljuk a reformáció szó eredetét, arra is juthatunk – sőt meggyőződésem szerint arra kell jutnunk –, hogy személyes és közösségi életünkben most is jelen kell lennie a reformációnak.

A latin reformatio szó azt jelenti: „átalakítás”, „megjavítás”. Elnézve mai világunkat, azt a sok borzalmat, amelyet ember tesz ember ellen, alapvető morális érzékkel rendelkező, igazságot kereső hívő (vagy akár nem hívő) emberként juthatunk-e másra, mint hogy folyamatosan, ma is, most is, ebben a percben is szükség van az átalakításra, megjavításra? Nekünk, neked, nekem.

Mivel csak egy vagyok a Föld nyolcmilliárd lakosából, gondolhatnám azt is, semmit nem számít a világnak, hogy mit teszek. Ehelyett azonban inkább igyekszem tudatosítani magamban, hogy látszólagos parányiságom mellett se vonjam ki magamat a felelősség alól. Nem akarok sopánkodó külső szemlélője lenni azoknak a folyamatoknak, amelyek megkeserítik az emberiség létét, helyette a Krisztusban nyert igazság és élet birtokában szeretném kicsiben, magamon és magamban végezni az átalakítást, megjavítást mint egyfajta személyes reformációt.

Személyeset, de nem egyszemélyeset; egyénit, mégsem magányosat – mert Isten soha nem hagy magamra. Akkor sem, amikor így érzem, akkor sem, amikor perlekedek vele. Az igén keresztül megelevenít, a Jézus Krisztusban testvéreimmé váló gyermekei által megerősít. Mindig mindent megad a teremtésem lényegéhez visszavezető, tehát földi életem célja szempontjából előremutató újraformálódásomhoz.

Pál apostol is az átalakításra, a megjavításra buzdít az Efezusiakhoz írt levelében, amikor az időtlen érvényesség erejével nemcsak az efezusi gyülekezetet szólítja meg, hanem minket is (Ef 4,23–25): „…újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.”