A múlt héten röppent fel a hír, hogy 2019. szeptember 21-én, szombaton hatszáz gyermek vett részt egy közös szentmisén a Szent István-bazilikában, majd Soltész Miklós államtitkár meghívására átvonultak a Parlamentbe, ahol együtt imádkoztak a kereszténységért, a nemzetért és annak vezetőiért. Mindez annak keretében történt, hogy egy katolikus gyermekmisszió újraindulásának tizedik évfordulóját ünnepli.
Szerző: ifj. Prózsa István
Az esemény hamarosan felháborodott válaszokra talált, elsősorban a balliberális ellenzéki szereplők, illetve médiumok irányából. Volt olyan kisebb lap, mely például egyenesen perverziónak nevezte az eseményt, de a nagyobb, mértékadónak számító 444 is azt sugallta, hogy egy ilyen rendezvény a '30-as éveket idézi, így nem szabadna, hogy helye legyen a 21. században.
Különböző közéleti személyiségek is megszólaltak, a két legmarkánsabb vélemény egyikét Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, országgyűlési képviselő fogalmazta meg, aki nemes egyszerűséggel istenkáromlásnak nevezte a Parlamentben történő imádkozást, kitérve arra, hogy szerinte a hit és annak megvallása is magánügy, s hogy a Parlamentben nincs helye imának. A másik Sermer Ádámnak, a liberálisok nemrég visszalépett budapesti főpolgármester-jelöltjének a tollából származik, aki Facebook-oldalán írta ki magából felháborodását. Meglátása, hogy azonkívül, hogy az esemény politikai marketingfogás, azért problematikus, mert szerinte a Parlamentben nem szabadna, hogy helye legyen az egyházaknak és szimbólumaiknak (külön kiemelve említi a kereszt szimbólumát), ahogy egyébként a szekularizáció jegyében azt is ki kéne mondani, hogy „az egyházaknak az állam és így az állami intézmények közelében sincs helye”. Sőt, szerinte csak ott van helye az imának, ahol a gyónásnak is – vagyis a templom falain belül.
Vajon kinek van igaza? Helye van-e a Parlamentben az imádságnak vagy sem? Helyes-e az, ha az állam és az egyház egymással kapcsolatban van, és együttműködik – s ha igen, mit jelenthet ez az együttműködés? Lehet-e a hit magánügy, és be kell-e zárjuk kereszténységünket és imáinkat a templomfalak mögé? Cikkünkben ezeket a kérdéseket járjuk körbe a Biblia szavait, valamint az erre épülő keresztény tanításokat megvizsgálva.
Az állampolgár kötelességei, avagy helyes-e a kereszténységért, nemzetünkért és annak vezetőiért imádkozni?
A gyermekek imádkozása kapcsán a kritikusok egyik legfőbb kifogása volt, hogy az „állampártért”, az ország vezetőiért is imádkoztak a gyermekek. Sokszor találkoztam már azzal a jelenséggel, hogy a kritikus hangok minden olyan jellegű imádságot, melyet országunk vezetőiért intéznek Istenhez, szervilizmusnak, mi több, istenkáromlásnak, istentelen cselekedetnek tekintenek. De vajon tényleg igaz-e ez?
A Szentírásban megtaláljuk a választ, mégpedig 1Tim 2,1–4-ben: „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” Hogy miért is fontos az, hogy a vezetőkhöz, a felettes hatalomhoz pozitívan álljunk hozzá, értük könyörögve és nekik engedelmeskedve, arra pedig Róm 13,1-ben találjuk meg a választ: „…mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.”
Ha tehát a keresztény tanítást nézzük, akkor igenis helyes hozzáállás az, ha imádkozunk nem csupán a hitünkért és a nemzetünkért, de az országunk vezetőiért is, akiket valójában Isten rendelt fölénk, meghatározott céllal. Nem igaz tehát az, amit keresztényellenes, sőt ateista emberek sugallanak: hogy nem volna szabad a vezetőkért imádkoznunk, mert az istenkáromlás. Nem, nem az. Hanem keresztényi kötelesség. Minden vezetőért – nem csak a jókért.
Kevesen tudják, de Pál apostol a leveleit és az abban található fenti igeszakaszokat Néró császár uralma idején írta. Az akkori uralkodó őrült, önistenítő pszichopata volt, aki végül Pált is kivégeztette – és az apostol mégis arra hív, hogy imádkozzanak érte a hívők. Mert ő az uralkodó. Mert bár nem tudja, de a hatalma Istentől jön, és őelőtte kell elszámolnia, hogy azt hogyan használta fel. Mert Isten irgalma és kegyelme a leggonoszabb embert is szentté tudja formálni.
A vezetőinkért való imádság tehát távolról sem blaszfémia – hanem egyenesen kötelesség. Mindegy, hogy épp ki a vezető. Mindegy, hogy mennyire szimpatikus vagy antipatikus. Mindegy, hogy mennyire tartjuk helyesnek azt az utat, melyen az országunkat vezetik. Imádkoznunk kell értük. Mindegy, hogy mit próbálnak eladni nekünk a kereszténység nevében olyan emberek, akik templomba legfeljebb évente párszor tévednek – akkor is csak turistaként.
Az, hogy a hatszáz gyermek a nemzet vezetőiért is imádkozott, biblikus és Isten előtt kedves – keresztényként tehát mindenképpen örülnünk kell ennek. Ugyanakkor más kérdés, hogy ennek az imádságnak van-e helye a Parlament falain belül.
