Kötőszó

Pár éve hallottam először ezt a – címben olvasható – kifejezést. Azt jelzi, amikor két ember, férfi és nő között elindul a bizsergés, a vonzódás, a közös hang, az egymásra találás. És nem mindig lehet eldönteni, hogy mi miatt történik. Miért van, hogy valaki mellett közömbösen megyek el, máson meg megakad a szemem, és megdobban miatta a szívem? Hogyan születik a szerelem?
Hegedűs Attila | Fotó: Freepik.com
Nagyon primitíven fogalmazva a tudomány erre a kérdésre azt a választ adja, hogy a másikkal való találkozás biokémiai folyamatokat indít el bennünk, és ezek a vegyi folyamatok a felelősek az érzelmeinkért. Logikus magyarázatnak tűnik. Tudományos alapon mutat be egy egyébként megérthetetlen, misztikusnak tűnő folyamatot.

Nekem csak az a kérdésem, hogy tényleg meg kell-e magyarázni mindent, amit nem értünk.

Etsi Deus non daretur

A dolog, amelyről beszélek, régen kezdődött. Az ókor és a középkor a társadalom rendjét valamilyen Istentől rendelt, misztikus akaratként értelmezte – gondolj arra, hogy a király is Isten akaratából uralkodott. Aztán a 17. század elején egy Grotius nevű tudós írt egy könyvet, amelyben megpróbálta a világi törvényeket, az állam szerkezetét szimplán racionális alapon, logikusan levezetni anélkül, hogy valamiféle rejtett, isteni hátteret látott volna benne. Az ő szövegében jelent meg az elhíresült megfogalmazás: „mintha Isten nem létezne” („etsi Deus non daretur”). Egy szóval sem állítja Istenről, hogy nem létezik, hisz benne, csak azt mondja: amikor jogról, társadalomról van szó, ne rá hivatkozzunk. Érthető álláspont.

Aztán jött a természet: a felvilágosodásban a tudósok nem mondták, hogy a világ nem Isten teremtménye, csak azt, hogy akkor is meg lehet ismerni a törvényeit, ha nem számolunk a jelenlétével – ezt hívják deizmusnak. A modern természettudomány erre épül.

Aztán jöttek a művészetek: kiderült, hogy a zene leírható a matematika módszereivel, a költészetnek logikus rendszere van, a színház csak gyakorlás kérdése. Majd az, hogy a léleknek saját belső mozgatórugói, a társadalmi mozgásoknak, közösségeknek belső törvényeik vannak, a bűnbánat pszichiátriai probléma. Nem kell beszélni ihletről, misztikumról, fentről kapott rendről, szívbe írt törvényről. Tudósok figyelik az élőlényeket, és fő kérdésük: egyik-másik tulajdonság, jelenség miért hasznos az evolúció szempontjából? Mert a hasznosság az alapérték.

Mindent megértünk, mindent megmagyarázunk, célszerűvé és logikussá teszünk. Ezáltal vagyunk felvilágosodottak, műveltek, tudományosak. Nem tagadjuk Isten létét, de ne keverjük őt a mindennapokba, ha lehet…

És egyszer csak azt vettük észre, hogy hitünk, Istennel való kapcsolatunk is megmagyarázható lett a pszichológia szavaival, akár a szerelem a vegyészettel: a hit lélektan és kultúrtörténet lett, mint ahogy a szerelem szerves kémia.

Varázstalanítva

Cseh Tamás egyik gyönyörű éneke, a Szerelmes dal ír erről a tapasztalatról: hogy a világ varázstalanítva lett. Hogy minden óragépezetté vált, érthető lett, logikus. És ezzel elszürkült, unalmas is, hiszen minden értelmes lett, vagyis tudjuk, mi az értelme, mire jó, mire használható – nincs benne semmi rácsodálkoznivaló. A világot (ki)használni kell, nem csodálni. És amit egyelőre nem értünk, az sem csoda, hanem csak megoldandó feladat.

Egyre jobban elszomorít ez a felfogás. No nem azért, mert az Istent féltem attól, hogy kiűzzük az életünkből, és a végén hajléktalan lesz. Istent nem kell félteni. Önmagunkat azonban igen. Mert miközben haladunk a fejlődés útján, egyre szürkébbé válik a világ. Nekünk lesz szürkébb.

Megfejthetetlen csoda

Cseh Tamás dala mégsem arról szól, hogy minden elszürkül, unalmassá lesz, hanem arról, hogy egyvalami megőrzi titokzatosságát: a szerelem. Számára minden óragépezetté vált, de társának arca, egész lénye megmaradt megfejthetetlen csodának. Igazából erről a varázslatos csodáról szól a dal, és nem a világ megfejtett unalmáról.

Amikor ezek a sorok megjelennek, épp Valentin-nap környékén leszünk. Sokan fanyalognak, hogy üzleti okokból átvett ünnepről van szó, én azonban csodálom annyira a szerelmet, amelyet ünnepel, hogy örülök neki: van egy nap, amikor ennek a csodáját ünnepli a világ. Van egy nap, amikor tudatosul bennünk, hogy valaminek a mélyén a csoda van, valami nem csak banális óraszerkezet.

A Példabeszédek könyvében is van egy mondat, amely erről a csodálkozásról szól: „Három dolog van, amit csodálatosnak látok, és négyet sehogy se tudok megérteni: a sasnak útját az égen, a kígyó útját a sziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját az asszonynál.” (Péld 30,18–19; Szent István társulati fordítás) Az égen a madár, a földön a kígyó, a vízen a hajó – az egész teremtettség, annak a rendje csodálatra készteti. És ebben a sorban ott a legnagyobb csoda: ahogy férfi és nő egymásra talál. Gyönyörű kép!

Hadd legyen hát csoda a világ! Miközben megtanulod olvasni a kottát, hagyd, hogy elragadjon a zene sodrása, hagyd, hogy játsszon érzéseiddel! Miközben megismered a versformákat, hadd fusson át a hideg rajtad egy-egy versszak olvasása közben! Miközben ismered a természet törvényeit, állj meg leesett állal a felkelő napot nézve vagy egy kavics erezetét látva. És amikor imádkozol, ne hidd, hogy csak lelki szükségleteidet elégíted ki – a végtelennel találkozol!

És ha kamaszként megakad benned a levegő, összeugrik a gyomrod, mikor a randevúra várva látod szerelmedet befordulni a sarkon és rád mosolyogni – ne hidd, hogy ez csak a biokémiai reakció, a hormonok munkája! Ha felnőttként arra riadsz hajnalban évtizedek múltán is, hogy a világ legcsodálatosabb lénye alszik melletted – add át magad az örömnek, ne értelmezd! Ha öregként ezerszer begyakorolt mozdulattal igazgatod el párodon a kabátot, mert ő már nem tudja – akkor légy hálás azért, akit elkísérhettél egy életen át. Ne a logikát, a csodát keresd benne! És ne hidd el, hogy a szerelem csak kémia.