Kötőszó

Istentiszteleten néha próbálom magam egy olyan ember helyébe képzelni, aki életében akkor jár először ilyen alkalmon. Olyan valakiébe, aki nyitott a spiritualitásra, aki kíváncsi arra, hogy mi zajlik egy ilyen eseményen, aki talán érez magában valami hiányt, s ennek kitöltésére esélyt ad valamelyik felekezetnek, annak a lelkészének, plébánosának, gyülekezetének…

Balczó Mátyás írása
Amikor erre a néhány percre egy istentiszteleti „elsőbálozó” szerepében vagyok, azt is elképzelem, hogy legnagyobb eséllyel az alkalomnak melyik részénél szisszennék fel magamban, mi lenne az, ami nem tetszene, ami a „minek is jöttem én ide?” érzést keltené bennem – ez pedig a bűnösségem említése.

Hallottam róla, hogy Isten jó, hiszen úgy is nevezik, hogy a Jóisten, aztán ott van a fia, Jézus, aki annyi jót tett az emberekkel. Mindezekkel a szellemi-lelki tarsolyomban elszántam magam, hogy átlépjem egy templom küszöbét, idegenül mozogva leülök valahol hátul, aztán jön ez a „bűnös vagy” dolog. Én bűnös? Már hogyan lennék az, hiszen az erkölcsi bizonyítványom makulátlan, még tilosban sem parkoltam soha. És akkor hallom, ahogyan a lelkész megkérdezi a gyülekezet tagjaitól: „Vallod-e magadat bűnösnek és ezért kárhozatra méltónak?” Erre az emberek egyenként, de együtt válaszolják: „Vallom” – hogy aztán nem sokkal később azt mondják, nem méltók a kegyelemre, de méltók az ítéletre.

Azért nem esett nehezemre ebbe a helyzetbe képzelni magamat, mert az igazság az, hogy már hitre jutott, de még kezdő templomba járóként magam is kényelmetlenül fészkelődtem a padban, amikor a bűn, az én bűnösségem, a mindannyiunk bűnössége hangzott a szószékről, vagy köszönt vissza a liturgiában. Feltöltődni, lelkileg erősödni akartam, nem pedig a bűneimmel foglalkozva feszengeni.

Pedig – és ez számomra a világ egyik legerősebb pedigje – Isten éppen a bűneimmel akar foglalkozni, de nem azért, hogy folyamatosan a fejemre olvassa őket, hanem azért, hogy s Fiában, Jézus Krisztusban kimutatott feltétlen szeretetével kimentsen engem a bűn mélységéből. Ez nem egyszeri alkalom, nem egy soha vissza nem térő akciós üzleti ajánlat: minden egyes nap élhetek vele, hogy aztán egyre szabadabban élhessek őáltala.

Régebben, amikor még küzdöttem magamban a bűnösségem elfogadásával, annak teológiai, Istenhez fűződő értelmének befogadásával, félve, magamat a lelki komfortomon kívül érezve énekeltem a liturgiában (EÉ 423):

Én Istenem, én bűnös ember,

Itt állok szent színed előtt.

Bűneim árja, mint a tenger,

Hullámaival elfödött.

Én Istenem, én Istenem,

Könyörülj árva lelkemen.

A dallamát sem szerettem, éreztem, hogy túl akarok rajta lenni. Most, évekkel később, az Isten tiszteletének közösségben való megélésének örömével már egészen máshogy érzek ennél az éneknél, mert tudom, hogy az elválaszthatatlan attól, amikor utána a kegyelemhirdetéshez szólal meg a csodálatos, tényleg lelket felemelő dallam, és a gyülekezettel együtt énekelhetem (EÉ 57):

Áldjad, én lelkem, a dicsőség örök Királyát!

Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!

Zúgó harang,

Ének és orgonahang,

Mind az ő szent nevét áldják!

Így vált számomra a templompadban való fészkelődésből öröm, a feszengésből folyton megújuló reménység, amely nemcsak az enyém, hanem mindenkié, aki zörget az Isten országának kapuján.