Kötőszó

Bár Budapest második világháborús ostromáról számos napló fennmaradt, Bagár Iván egykori budavári evangélikus segédlelkész feljegyzései – egyebek mellett – azért emelkednek ki közülük, mert az eredeti kézirat néhány éve egy internetes aukción került elő. A közelmúltban Venásch Eszter szerkesztésében, a Luther Kiadó gondozásában jelent meg nyomtatásban. A kötetet június 20-án a budavári evangélikus szabadegyetem keretében mutatták be. Ungváry Krisztián történésszel és a napló szerkesztőjével Fabiny Tamás püspök beszélgetett.

Szerző: Vitális Judit | Fotó: Szikra Benedek

Az alkalom elején Fabiny Tamás az ötezer ember megvendégelésének történetéből (Jn 6,1–15) kiindulva arról szólt, hogy noha a tanítványok kételkednek abban, hogy öt kenyér és két hal miként lehet elég egy ekkora tömegnek, Jézus csodatétele nyomán mégis mindenki jól tud lakni, és még marad is belőle bőven. Amikor Bagár Iván naplója íródott, először harmincöt, majd huszonöt, aztán tizenkét és fél, a végén pedig már csak – ahogyan arra a kötet címe is utal – hét és fél dekagramm volt a kenyérből a fejadag. Joggal gondolhatták az óvóhelyen meghúzódók, hogy „de mi az ennyi embernek”? Mégis elég volt. Isten csodát tett: megmentett sokakat, de a mártírok áldozata is kellett ahhoz, hogy ők túléljék a háborút. „Ez a könyv emlékeztessen minket arra, hogy lehet segíteni a másikon, a bajbajutottakon.” A püspök szerint lehet és kell is tenni azért, hogy háborús uszítás helyett irgalom, türelem és béke legyen országunkban és Európában.

„Tartották a frontot”

Budapest ostromáról szólva Ungváry Krisztián rámutatott: a második világháború egyik legvéresebb, Sztálingrád és Berlin ostromához hasonlítható összecsapása itt zajlott. Sehova nem összpontosított a német hadsereg annyi erősítést 1944 szeptemberétől 1945 márciusáig, mint Magyarországra. Ennek magyarázata a történész megvilágításában, hogy ’44-ben a német műbenzingyártás összeomlott, és ezt követen a német hadsereg üzemanyag-szükségletének 80%-át Magyarországról biztosították. Hogy miért válhattak ennyire szörnyűvé az események, ahhoz magyarázatként szolgálhat Hitler azon meggyőződése is, hogy amennyiben a német nép nem méltó arra, hogy győzzön a háborúban, akkor a bukás legyen az osztályrésze, az pedig akkor már legyen minél látványosabb – tárta fel Ungváry Krisztián.

A szocialista korszak hivatalos narratívája szerint – elevenítette fel – Sztálin meg akarta kímélni a magyar fővárost, ezért nem engedte meg a nehéztüzérség bevetését. Ennek azonban sajnos az ellentéte igaz. Ez a főváros budai oldalának majdnem a teljes pusztulását okozta, Pest belső kerületeiben sokkal kisebbek voltak a háborús károk. A Várnegyedben az összecsapás szó szerint lépésről lépésre, szobáról szobára folyt, az egész kerületben szinte kivétel nélkül minden lakás lakhatatlanná vált, az összes többinek csak a pincéje volt használható.

1944 decemberének végén ötvenezer magyar katona volt az ostromgyűrűben. Közülük három-négy ezren harcoltak az első vonalban, a többiek dekkoltak [fedezékben bujkáltak – a szerk.], és ezt a Legfelsőbb Magyar Parancsnokság is eltűrte, mert teljesen értelmetlennek látta, hogy még jobban szétlőjék saját házaikat. „A német katonák azonban nem dekkoltak, mert ha valakit ezen kaptak, felhúzták az első fára” – idézte fel Ungváry Krisztián.

A budai Várnegyedet védő német és magyar katonák 1945. február 11-ei esti kitörése Hitler tiltása ellenére történt, és totálisan értelmetlen volt, hadműveleti haszna nem volt. Az akció felhőtlenségét a legjobban az mutatja – szemléltette a történteket –, hogy a benne részt vevő több tízezer katonának csak az 1,5%-a, körülbelül hétszáz fő érte el az első vonalakat. Hatalmas volt az elesettek, az eltűntek és a fogságba esettek száma. Annak a hétszáz embernek a tette elképesztő és sok szempontból tanulságos, mint ahogyan Bagár Iván ostromnaplója is az – vont párhuzamot a történész. Azt mutatja, hogy szörnyű válsághelyzetben is vannak emberek, akik a közösség érdekeit nézve képesek lemondani saját kényelmükről másokért. „Egyáltalán nincs semmi garancia arra, hogy nekünk ne kelljen valamikor egy természeti katasztrófa vagy bármi más miatt egy hasonló helyzetben helytállnunk. Tehát bármennyire is absztraktnak tűnik ez a dolog, valójában nem az. Ezért fontos, hogy emlékezzünk rá.”

Menedék, víz, kenyér, hírek – az életfeltételek

Az ostrom rengeteg áldozattal járt. A budavári evangélikus gyülekezet óvóhelyén tartózkodók közül sem mindenki élte túl a viszontagságos heteket. Az elhunytak eltemetését pedig nemcsak az időjárás nehezítette (tél lévén fagyott volt a föld), hanem nagy fokú veszélyt, kockázatot is jelentett, az illető maga is könnyen áldozattá válhatott, ráadásul megfelelő eszközök és koporsó sem állt rendelkezésre.

Az egyházfi és családja Bagár Iván naplójának tanúsága szerint január 16-án halt meg, amikor a templom a második nagy találatot kapta. „Túlélőket keresnek a romok alatt, de nem találnak. Ez az egész közösséget nagyon megrázza. Megpróbálnak mindent megtenni annak érdekében, hogy megadják a kellő végtisztességet a halottaiknak – idézi fel Venásch Eszter. – Tartanak egy gyászszertartást is, és az itt lévő diakonissza abból a szőlőtőből, amit a kis Márton egyházfi gondozott, egy kis koszorút készít, és azt elhelyezik a síron.”

A kivédhetetlen támadások, például aknatűz vagy bombatalálat által keletkezett halálesetek ellenére „ez a közösség, ez a harmincvalahány ember, aki ezen az óvóhelyen volt, valahogy túlélte. Egy csomó problémát, az éhezést, a betegségeket, az idős szervezet legyengülését sikerrel elhárították” – emelte ki a szerkesztő.

A budai Várhegy alatti kiterjedt barlangrendszerben több tízezer ember húzódott meg. Az evangélikus gyülekezet óvóhelyének két szintjén harminc-harmincöt ember zsúfolódott össze. Felül, körülbelül a járda szintjével egy magasságban, ahol ablak is volt, a szeretetház gondozottjai kaptak helyet. Az alsó szintre huszonhárom meredek lépcsőfok vezetett. Ott körülbelül húsz ember fekvőhelyét alakították ki, és egy padot is beállítottak, hogy ha erősödnek a bombázások, le tudjanak menni fentről is az emberek, és legalább ülni tudjanak.

Vizet a környező kutakból hoztak maguknak, amely a kenyérszerzéshez is nélkülözhetetlen volt, mivel a pékhez is azt kellett vinniük, „másképpen nem ad kenyeret, mert hisz víz nélkül nem tud sütni” – olvashatjuk a naplóban. A lakosok utcánként meghatározott besorolás alapján, jegyre kaptak kenyeret a feljegyzésekben szereplő három pékség egyikéből. Ungváry Krisztián elmondta, kevés forrás áll rendelkezésre arról, miként működött ez a rendszer a gyakorlatban. Az azonban szembetűnő, hogy a pékek nem kezdtek el a saját zsebükre pluszban javakat kérni kenyérért. „Ahogy Márai Sándor is írja: ennek az ostromnak a csendes hősei részben ezek a pékek, akik folyamatosan sütöttek. Ha volt lisztjük, és hozott nekik valaki vizet, akkor nem küldték el, hogy menjen a másik helyre, hanem kiadták a kenyeret. Ugyanúgy, ahogy a naplóból is kiderül, hogy itt emberek egymásnak élelmiszert adnak. 2025-ben nem olyan nagy ügy, ha valaki ad másnak egy szelet kenyeret, de azért képzeljük el, hogy egy hét éhezés után ennek mekkora súlya van” – irányította a figyelmet az önzetlen felebaráti szeretet megnyilvánulására.

A naplóból kiderül, hogy a lelkészek – a folyamatos életveszély ellenére – akár Pestre is átmentek, hogy élelmiszert szerezzenek a közösség számára. Egy-egy ilyen „kirándulás” nemcsak abból a szempontból volt hasznos, hogy élelemhez jussanak, hanem híreket, tudnivalókat is gyűjtöttek. A mai hírözönben el sem tudjuk képzelni – hívta fel a figyelmet –, hogy abban az élethelyzetben mennyire felértékelődött a külvilágból érkező információ.

Túlélésben reménykedtek a halál árnyékának völgyében

A barlangban élők nagyon vigyáztak egymásra. Amikor például a dohos, nyirkos levegőtől vizesedni kezdett az idős nénik dunyhája, a lelkészek faanyagot gyűjtöttek, és lambériát ácsoltak, hogy védekezzenek a nedveség ellen. „Megmentették az időseket egy esetleges tüdőgyulladástól – és megmentették a közösséget attól, hogy ápolni kelljen a betegeket, mert ez szintén nehezítette volna a közösség túlélését. Természetesen mindenki túl akarta élni a háborút, de közben ezt a vágyukat alá tudták rendelni a közösség érdekének” – húzta alá Venásch Eszter.

Budapest ostromáról rengeteg feljegyzés áll rendelkezésre, soknak még a keletkezése is lokalizálható. Az evangélikus gyülekezet óvóhelyéről Bagár Iván naplója mellett Kolozsi Piroskáé is ismert. [Beszámolója elolvasható a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában 2021-ben megjelent Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel című kötetben. – A szerk.] Hogy a személyes megéléseknek írásos nyoma maradt, az a történész szerint azt is mutatja, hogy az emberek megpróbálták valahogyan kezelni azt a helyzetet, hogy egyik percről a másikra meghalhatnak. Bagár Iván naplója kapcsán Ungváry Krisztián méltatta a szerkesztő kiváló munkáját, lábjegyzetei segítenek kontextusba helyezni a szöveget.

Venásch Eszter elárulta, hogy úgy tartotta távol magától a nyomasztó érzéseket a munkafolyamat közben, hogy a szöveget tanulmányozva arra koncentrált, mi az, ami megakaszthatja az olvasás folyamatát. Továbbá kiemelt figyelmet fordított arra, hogy beazonosítsa a helyszíneket, a szövegben említett utcákat, épületeket és személyeket, akiknek a leszármazottainak is utánajárt. Így Bagár Iván 1944 májusában született kisfiának, Bendegúznak is megpróbált a nyomára bukkanni. Az ő életét 1975-ig tudta felgöngyölíteni, amikor az akkorra Miklós nevet felvett férfi külföldre költözött.

A budavári templom oltárképe eredetileg – mondta el a bemutató végén Fabiny Tamás – Székely Bertalan festménye volt a kenyeret megtörő Jézusról. 1944 szilveszterén egy bombatámadás során ripityára tört. Miután Bagár Iván a rámája utolsó darabjait is szétfűrészelte, feljegyezte, hogy Sréter Ferenc lelkész még őrizte a jelenet középpontját ábrázoló kis darabot. Hozzátette: „…hiszem, hogy életünket Jézus tartja kezében, mint a képen a kenyeret…”