Kötőszó

Hát ezt elszúrtuk. Mindannyian tudjuk, hogy nem jól sikerült. Még azt is tudjuk, hogy ki a leginkább felelős ezért a helyzetért, rá is lehetne sütni a bélyeget: „Te rontottad el!” Ismerős a helyzet? Voltatok már így?

Szöveg: Hegedűs Attila | Fotó: Unsplash.com és Fortepan

Velem megesett. Szerencsére van egy ötlet, hogyan lehet a helyzetet megoldani úgy, hogy szabályos is legyen, és meg is lehessen csinálni. Megoldható, ha józanok vagyunk. És akkor valaki felcsattan:

– De nem így kellett volna!

Ránézek:

– Igazad van, de nem ez a kérdés. Hanem hogy ha már ez van, van-e kiút.

– De akkor sem így kellett volna! – kiáltja.

Dühös lettem. Mit lehet erre felelni? Igaza van, ami történt, az hiba. Ezt mindenki látja, tudja. Akár munkahelyen, akár iskolában, családban, baráti körben – vannak helyzetek, amelyek célt tévesztettek. És ha a célt téveszteni kifejezésnek megkeressük a görög, bibliai megfelelőjét, akkor ahhoz a szóhoz jutunk, amelyet azzal a szóval szokás magyarra fordítani: bűn. A helyzet egyre rosszabb…

Nem tudom, hány ilyen célt tévesztett döntésem volt már életem során. Amelyre kínnal, szégyennel tekintek vissza. Biztosan több, mint amire emlékszem. Nem kell rá külön emlékeztetni. A kérdés inkább az, mit kezdek velük.

Kimerevített arcképek

A rendszerváltás után terjedt el állítólag az a gyakorlat, hogy a Parlamentben bizonyos politikusok arcára egy-egy fényképezőgépet „állítottak”, amely bizonyos időközönként – mondjuk, kétpercenként – fotót készített az adott emberről. Utólag végignézték a képeket, és a legkevésbé előnyöseket – amelyeken éppen az orrát vakarta, ásított, egy születő tüsszentés miatt furcsán grimaszolt, esetleg behunyta a szemét egy pillanatra – kiválasztották, és kinagyítva újságok címlapjára rakták. Íme, ilyenek ezek a kormánypárti/ellenzéki politikusok: műveletlenek, idióták, lusták, alszanak a Parlamentben… A múlt egy ellesett, véletlenszerű pillanatát örökítették meg, és ezzel azonosították a lejáratni vágyott politikust. A karaktergyilkosság alapszintje ez volt. Nem hiszem, hogy most sokkal nagyobb tisztelettel bánnának ellenfeleikkel a politikusok.

Végiggondolom: hány ilyen fénykép készülhetett volna eddig rólam? Pillanatképek, amelyeket nem vállalok. Szavak, amelyeket szégyellek, mozdulatok, amelyeket megbántam. És elképzelem, hogy ezek mindörökre kivetítve ott lennének, mozdulatlanul, az idők végéig hirdetve: ez egy ilyen ember!

Hálás vagyok, hogy ezeknek a képeknek a nagy része csak az én emlékeimben él – koponyám hátsó falán, belül van a vászon, amelyen ezek a képek kivetítve ott világítanak. Szerencsére csak én látom őket. Ha mások látták is annak idején, javarészt megbocsátották vagy elfelejtették. De bennem van a kérdés: Isten hány ilyen képet őriz rólam az emlékeiben? És ami még fontosabb: tényleg őrzi őket?

Trónfosztás

Popper Péter, a mindenben kételkedő pszichológus egyszer még egyetemistaként cukkolta mélyen hívő katolikus költő barátját, Pilinszky Jánost:

– Jancsi, mondd már meg, mi az az utolsó ítélet! Tényleg harsonák lesznek, meg minden?

Mire Pilinszky csak annyit mondott:

– Nem, csak annyi fog történni, hogy táblára írva nyakadba akasztják történetedet.

Popper Péter nem tudta, hogy a költő a saját versével válaszolt (Trónfosztás), de a kép annyira feldúlta, hogy nem tudott elaludni, félőrülten rohangált az éjjeli utcákon. Elképzelte, hogy mindenki tudja azt, amit titkolna, és nem szabadulhat meg a táblától. A múlt ránk ragad, nincs többé szabadulás. Egy élet mottója lesz: nem így kellett volna! A bűn lefagy, mint a Windows – és nem mozdul.

Hát ezért reagálok ilyen élesen arra, aki nem a megoldásnak örül, hanem ahhoz ragaszkodik, amit elrontottunk. Mert fegyvertelen vagyok vele szemben, mert igaza van, és mert egyben meg is öli a továbblépés lehetőségét.

Menj tovább!

A Bibliában is volt pár ilyen helyzet. Hirtelen kettő jut eszembe. Jézus a feltámadása után félrehívja Pétert, és háromszor megkérdezi tőle: „…szeretsz-e engem?” Mindketten tudják, miről van szó: arról, hogy Péter nagypéntek hajnalban végtelenül gyáván viselkedett, és háromszor is letagadta, hogy egyáltalán ismeri Jézust. Amikor még csak a kihallgatás volt, még közel sem volt egyértelmű, hogy mi lesz Jézus perének a vége, ráadásul még azt sem lehetett tudni, hogy ha Jézust elítélik, előveszik-e egyáltalán a tanítványokat. (Mi már tudjuk, nem vették elő őket. Péter nemcsak gyáván, hanem ostobán is viselkedett.)

Ott ül tehát Jézus és Péter, közöttük ott az asztalon Péter gyávaságának a közös emléke. Péter nem is képes úgy válaszolni, ahogyan Jézus kérdez. Az eredeti görög szövegben Jézus kérdésében azt a szót használja a szeretetre, amely a tökéletes, feltétlen isteni szeretetet jelenti. Péternek azonban nincs ereje Jézus képébe hazudni, és amikor válaszol – „…te tudod, hogy szeretlek téged” –, akkor azt a kifejezést használja, amely inkább az emberi, baráti szeretetre vonatkozik. Lesülne az arcáról a bőr, ha nagyzolna. Emlékszik saját gyengeségére. Jobban, mint Jézus. Azért gondolom így, mert Jézus nem mondja, hogy „nem így kellett volna”. Egyáltalán semmit nem mond a múltról. Csak a jövőről: „Legeltesd az én bárányaimat!” Vagyis célt ad Péternek, nem a múltat hánytorgatja föl.

Ennél sokkal durvább a házasságtörő asszony története, akit azzal cibálnak Jézus elé, hogy házasságtörésen kapták, és meg kell halnia. (Régi mániám annak a kérdésnek a feszegetése, hogy a férfi, akivel rajtakapták, miért nem áll a vádak kereszttüzében. Nehéz elképzelni egy házasságtörést partner nélkül… De erről majd máskor írok.) Ott áll az asszony, alig-alig van rajta ruha – hiszen az ágyból húzták ki. Mindenki tudja, mit tett pár perce, a szemek egyszerre lógnak kocsányon, és vádolják őt. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy akik meg akarják ölni, azok nem azon akadtak ki igazából, hogy ez az asszony lefeküdt egy másik férfival, hanem azon, hogy nem velük… Elviselhetetlenül megalázó helyzet. És ha betöltik rajta a törvényt, és megkövezik, ez az állapota lesz a végső – erről szól az élete, erről az iszonyatról.

És ettől menti meg Jézus. Először is az életét menti meg azzal, hogy a vérét kívánókat szembesíti önmagukkal: felejtsétek el azt a szereposztást, hogy ti vagytok a jók, akiknek joguk van ítélkezni rajta, és ő a rossz, aki fölött lehet ítélkezni. De a jól ismert a mondatnál – „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ” – most érdekesebb az, amit Jézus magának az asszonynak mond: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!”

Jézus itt sem mondja, hogy „nem így kellett volna”. Nem csámcsog a múlton. Mindketten tudják, mi történt, nem söprik a szőnyeg alá. De Jézus nem akarja, hogy erre az asszonyra bélyegként ráégjen a szégyene. Nem a múlt, hanem a reménység szerint tisztább jövő foglalkoztatja. Nem tudom, vajon képes volt-e az asszony ezzel a szabadsággal jól élni. (Én például nem mindig vagyok rá képes.) De legalább megkapjuk rá az esélyt.

Nem érdekel, mit szúrtunk, mit szúrtam el. Nem az a fontos, hogy másképp kellett volna – tudom én azt anélkül is, hogy valaki ismételgetné. Csak az érdekel, hogy van-e továbblépés, van-e új reménység az én számomra, a mi számunkra is.