Kötőszó

Bicikliztem nyolcvan kilométert. Ráadásul mindezt néhány óra alatt. Önmagában persze ez még nem bír különösebb hírértékkel, sportértéke pedig relatív, hiszen jó eséllyel akad olyan e sorok olvasói között, aki tekert már ennél többet egy nap alatt.

Szöveg: Balczó Mátyás | Fotó: Freepik.com

Egyik nap elterveztem, hogy elmegyek bringázni, aztán jött a következő nap, és ez a kedv megcsappant. Annyi biztos volt, hogy tizennégy kilométert fogok tekerni, mert egy ügyet el kellett intéznem a Belvárosban, s mivel nyáron nem költök bérletre, gyalog messze volt, autóval pedig a dugó réme fenyegetett, nem maradt mást, mint a kerékpár.

Elintéztem a dolgomat, de valami nagyon frusztráló döntésképtelenség vett rajtam erőt. Biciklizni vagy nem biciklizni: az itt a kérdés – pörgött bennem szüntelen Hamlet monológjának ez a bringásított parafrázisa, és minél többet gondolkodtam ezen, az agyam annál jobban elfáradt benne, így hát elindultam hazafelé, gondolván, hogy majd útközben is dönthetek. Arról, hogy rendesen „odateszem a kereket” az útra, és tekerek egy nagyobbat, vagy hogy – aminek sokkal nagyobb esélyét láttam ebben a pillanatban – hazamegyek, és a besötétített szobában filmeket nézek. A várható döntésem az utóbbi irányba látszott billenni, amikor arcul csapott az erős szembeszél a pesti alsó rakparton.

Fogytak a kilométerek, tudtam, hogy néhány perc múlva már nem tudom halogatni a döntést. Aztán ahogy odaértem a végső elágazáshoz, a tudatom felett valami átvette az irányítás. Ezt a gondolatot ültette belém: „Menj tovább! Ha csak pár kilométert, akkor annyit, de ne agyalj tovább, csak menj, tekerj!”

Én pedig mentem, tekertem. Fizikailag még mindig fáradt voltam, viszont éreztem, ahogyan az elágazás utáni minden megtett méterrel kezdek felszabadulni – vagy úgy is mondhatnám: megszabadulni – magamtól. Útmutatást kaptam, ezúttal nemcsak átvitt értelemben, hanem nagyon megélhető módon szó szerint is. Nekem pedig nem volt más dolgom, mint haladni ezen az úton. És haladtam is. A lábaim még mindig nem annyira akarták, de a lényem, a lényegem egyre jobban, s ez hamarosan kiűzte a fáradtságot az izmaimból.

Budapestet elhagyva, Dunakeszinél a Duna-part felé haladva aztán egyszer csak olyan erő szállt belém, hogy nem tudtam nem gyorsan tekerni. Míg addig kényelmesen gurultam a lassabb bringás társak mögött, addig ettől a pillanattól szinte varázsütésre könnyű és gyors lábakkal hajtottam a jó minőségű kerékpárúton. Annyira belejöttem, hogy azt éreztem, még tovább, aztán még tovább akarok eljutni. A vége a Szentendrei-szigetet is megjárva, kettőt is kompozva Vác lett. Alig néhány órával korábban még azt hittem, hazáig is alig tudok eltekerni abban az átkozott szembeszélben, most meg Vácon vagyok – erőt adó, nagyszerű érzés volt ez.

Ami tovább fokozódott azzal, hogy Vácról még haza is tekertem. Minden méter épített engem, erősítette a lelkemet. Elmondhatatlan hálát éreztem, amiért megélhettem ezt. Nemcsak a menetszéllel a szemembe kerülő por és apró rovarok miatt könnyeztem, hanem azért is, mert meghatódtam, ahogyan a fáradó lábaimtól kezdve a fejem búbjáig minden sejtem azt közvetítette számomra, hogy mennyire szeret az Isten.

Hálát adtam neki ezért a napért, az életre vivő tapasztalatért – vagy ha tetszik: életmakettért – is, ahogyan hagyta átélnem a bezuhanást, a túlagyalást, majd a megszabadulást és mindebből kiindulva annak megélését, hogy nem kell nekem mindent tudnom, nem kell nekem mindenben egyedül döntést hoznom, mert ő az én pásztorom, aki persze füves legelőkön, de néha azért kerékpárutakon is terelget, csendes vizekhez, de olykor a szeretett Dunámhoz vezet engem, „lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért” (Zsolt 23,3).