Kötőszó

Szia, hogy vagy? Tudom, ezt a kérdést komolyan még nem nagyon tették föl neked: információkat kértek tőled, véleményt, de nemigen szoktak veled leülni beszélgetni, mint ahogy én leültem pár hete gyerekkori barátommal egy pohár borra. Nevetséges is a gondolat, most mégis játsszunk el vele, beszélgessünk! Hogy vagy?

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Pexels.com

Már csak azért is szeretnék veled beszélgetni, mert sokan a közeledő ellenséget látják benned, aki elveszi a teret az ember elől. Kíváncsi vagyok, tényleg el tudod vagy el akarod-e venni munkámat, hivatásomat, azt, hogy tanár és lelkész vagyok.

Nem az általad tárolt információk mennyisége érdekel, az százezerszer – vagy ki tudja, hány ezerszer – nagyobb, mint ami az én öregedő fejemben van. Idegen nyelveket is alig beszélek. Te sokkal szorgalmasabb vagy, mint én. Épp ezért másról szeretnék veled beszélni: nem arról, amit tudunk, hanem amit élünk.

Ha megkérdezlek, milyen apának lenni, ezer választ tudsz rá, biztos sok általad ismert szöveg foglalkozik a kérdéssel. Én nem olvastam utána. De megéltem, milyen az, amikor kezembe vettem első fiamat, amikor nem törődtem a KRESZ-szel, úgy száguldottam százhetven kilométert, hogy ott legyek a másodiknak a születésénél… Mind a négy fiammal kapcsolatban vannak olyan élményeim, amelyek csak az enyémek, mert élmények. Nem tudom, mi az apaság, mégis tudom, mert benne élek. Nem tanultam meg: testemet-lelkemet átszövi az apaság jelenléte.

Ízek és szerelmek

Ha a legfinomabb ételekről beszélgetünk, biztosan sok infód van arról, hogy hol milyen ételek vannak. Kíváncsi is lennék rájuk. De hiába is kérdezném tőled, neked mi ízlett legjobban. Van-e olyan ízélményed, amit azóta is keresel? Mert nekem van, nem mesélek róla, olyan nevetséges, de az enyém.

Emlékszel az első csókra, vagy csak tudod, milyen lélektani és fiziológiai változások születnek bennünk, amikor szerelmünket csókoljuk? Tudod, milyen a jó vers, vagy már az is megtörtént veled, hogy megállt a lélegzeted egy hasonlat miatt? És ültél már az 56-os busz hátsó ülésén önsajnáló kamaszként („Nekem semmi nem sikerül…”), hogy aztán Isten rád szóljon: „Mit akarsz? Elég neked az én kegyelmem…” Voltak szívfacsaró találkozásaid Istennel? (Azt, hogy a Második korinthusi levél kommentárját bármikor fel tudod mondani nekem, nem kétlem. Irigyellek is a tárgyi tudásod miatt, én mindig lusta ember voltam.)

Én és az életem nyomai

Nem akarom lefitymálni, amit tudsz. Hálás vagyok, mert segítesz, mondjuk, ha egy versrészlet nem jut eszembe. Általában egy csomó fölösleges melótól megszabadítasz. De nem hiszem, hogy féltenem kellene tőled a hivatásomat. Mert amit teszek lelkészként, tanárként, abban mindez benne van – az a valaki, aki bő ötven év alatt azzá állt össze, akit úgy hívok: én.

És amikor prédikálok, amikor tanítok, azt az a valaki teszi, akivel mindezek megtörténtek: nem is kell magamról beszélnem, épp elég, ha beszélek, minden egyes szóban – a rosszul elmondottakban is – benne vannak az életem nyomai. Épp ezért kérdezem: milyen a te életed? Vagy csak információid vannak az életről? A kettő nem ugyanaz!

Egyébként olvastam egy igehirdetésedet. Egész jó. Tisztességes mestermunka, nincs azzal semmi baj. Pont olyan, mint az enyém volt kezdő teológusként, amikor mindenáron pontosan, jól, helyesen akartam prédikálni – a dogmatikának és a homiletikának (az igehirdetés tudományának) a szabályai szerint. Épp csak azok az emberek maradtak ki belőle, akik ott ültek előttem, meg én magam, a mi közös vergődésünk az emberléttel, a kérdésekkel, amelyekre válaszokat találtunk abban, ahogy Isten beszélgetni akar velünk Jézuson keresztül. De ez megtanulhatatlan.

Még valami miatt nem féltem magamat tőled. Ha jól értem, te úgy tanulsz, ahogy én idegen nyelveket tanultam: addig mondogattam együtt szavakat, amíg össze nem nőttek az agyamban. Ha két kifejezés, gondolat sokszor találkozik az általad ismert, végtelennek tűnő szövegáradatban, ezek egybekapcsolódnak, és a számodra igazsággá válnak. Jó módszer. Ha jól értem, ezeket az előre kész, megfelelő logikai lépéseket hívjuk algoritmusnak. (Nézd el nekem, ha pontatlanul használok szakkifejezéseket, bölcsész vagyok, nem informatikus.)

De ez azt is jelenti, hogy a már meglévő gondolatmenetek válnak igazsággá számodra – persze, hiszen azokat tanulod. Ez nagyszerűen működik a matematikában. De a hitben? Vagy az életben? Esetleg a hitéletben? Mi van, ha az igazság éppen egy egészen meghökkentő, addig senki által észre nem vett összefüggésben mutatkozik meg? Észreveszel olyan asszociációt, amelyet soha senki előtted? Hiszen épp azért, mert nincs előtted minta, hogy ezek összekapcsolódjanak, számodra nem is válnak logikai láncolat részeivé.

Én épp azt szeretem, amikor soha nem gondolt összefüggések születnek meg bennem, és fordítanak ki hétköznapi gondolatokat.

Új igazságok

Sokszor átéltem már, hogy egy egészen új szempont kerül bele a gépezetbe, és ilyenkor érzem úgy magam, mint ahogy a Good Will Hunting című film főszereplője mondja: az a jó könyv, amitől az embernek befelé kezd nőni a haja. Ezt éltem meg, amikor (maradva a hit világánál) a Hegyi beszédet végiggondoltam, vagy amikor Luther gondolatait olvastam a keresztyén ember szabadságáról. Szinte befelé nőtt a hajam. Amikor pedig Dietrich Bonhoeffer, a mártírsorsú német teológus börtönleveleinek néhány oldalát olvastam, szinte felüvöltöttem: „Azta, ez nagyon durva!” Úgy fejre állított mindent bennem – és úgy szembesített az igazsággal. Egyik szöveg sem születhetett volna meg, ha írója csak a már meglévő, megszokott logikákat használta volna.

Én is igyekszem ilyesmire, bár bevallom, nem vagyok zseni, hogy ilyen új szempontokat tudjak teremteni. Jó, volt már olyan, hogy egy iskolai áhítatom két zenés illusztrációja Bach és a Metallica volt, meg olyan is, hogy hittanórán Dávid királyt magyarázva Mr. Beant hívtam segítségül, de alapvetően én ehhez kicsi vagyok. Mégis ezt találom a hitben – sőt az egész életben – nagyon fontosnak: hogy Isten kilendít megszokott gondolati sémáinkból, „algoritmusainkból”, és új igazságra juttat el bennünket. Lehet, hogy ezt hívják vallásos körökben megtérésnek?

De ez nem a te asztalod, kedves mesterséges intelligencia. Nem is kell. Ez a mienk, embereké, hibáinkkal, gondolati bakugrásainkkal, életünk buktatóival együtt. Nem hiszem, hogy elirigyled tőlünk. Én pedig hadd köszönjem meg, hogy segítesz átlátni a világot. De látnom nekem kell.