Kötőszó

A napokban a fényről készült két fotó keltette fel a figyelmemet: egy napjainkbéli és egy régi a „városi fény születéséről”. 

Szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya

Az első képen tágabb otthonunkat, Európát látjuk a nemzetközi űrállomásról. Ez az űreszköz mintegy négyszázhúsz kilométeres magasságban, szakmai szempontból alacsony Föld körüli pályán kering. Naponta tizenhatszor kerüli meg bolygónkat, kíséri nappalainkat és éjszakáinkat. Egy ilyen fényárban úszó pillanatot örökített meg odafentről – ahogy mi, hétköznapi emberek sohasem láthatnánk – az éjszakai Európáról.

Autóutak fénye, nagyvárosok közvilágítása, szinte nappali világossággal felérő ragyogás. Fényszennyezésnek is nevezik; a tudósok kutatják, mit idéz elő, vagy éppen mitől fosztja meg a városi embert, ha egész életét ilyen környezetben éli le. Kétségtelen: mindezek nélkül a fényforrások nélkül ma már elképzelhetetlen az élet. Mégis megdöbbentő látvány így az „alvó” kontinens.

János apostol a lélekben átélt látomása szerint egy nagy és magas hegyről pillanthatta meg az új Jeruzsálemet; a város „telve [volt] Isten dicsőségével; ragyogása hasonló volt a legértékesebb drágakőhöz, a kristályfényű jáspishoz…” Tőle tudjuk: még annál is nagyobbat, szebbet, gazdagabbat, fényesebbet tartogat nekünk mennyei Atyánk, mint amit e lenyűgöző kép láttán el tudnánk képzelni. Annak a városnak „nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány…” (Jel 21,11.23) A fény áldás – naponta hosszabbodó tél közepi délutánjainkon tudatosan is figyelve rá ne a nekünk járó járandóságként vegyük! Tőle, a teremtő és majdan mindent újjáteremtő Isten kezéből kapjuk.

A másik fotó metaforává nőtte ki magát számomra. A főváros első közvilágítási gázlámpái 1856 decemberében gyulladtak fel a Kerepesi – a mai Rákóczi – úton. Lámpagyújtogatók feladata volt sötétedéskor fényt gyújtani bennük, hajnalban pedig eloltani. Az idő teljességében Isten Fiában érkezett meg számunkra a Fény, aki mindörökre megváltoztatja életünket. A bűn, a halál, a félelem, a kétségbeesés, a meg nem értés, az Istentől elszakadtság kiúttalan sötétségét jöttével, igéjével, testtélételével győzte le. A világ világossága itt van velünk, nem veszünk el és nem tévedünk el, ha rá tekintünk.

De hogyan tovább? Reményik Sándor a Lámpagyújtogató című versében adta meg a választ. A költő kisgyerekként arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha nagy lesz, azt felelte: lámpagyújtogató.

Nekem a csendes ember imponált,

Ki ballagott a bús utcák során,

S amerre ment,

Világosság támadt a nyomdokán.

Egy olyan korban, amikor rég nem látott próbatételek sújtják az embert, amikor fényes bolygónkon mégis olyan nagy a sötétség, a nyomorúság, van feladatunk. Elkötelezetten és kompromisszumot nem ismerve, napról napra, reggel és este, hűségesen, elszántan, komolyan véve, meg nem fáradva, nem sietve, de haladva. Mint a lámpagyújtogató: fényt gyújtani.

Vinni a hírt, hogy van remény, mert van világosság, a kérdésekre válasz, a hogyan továbbra útmutatás, a bánatra vigasztalás. Van megváltás, van igazság, van békesség, jövő, élet, örök élet. Vannak társak, és van, aki velünk marad a világ végezetéig. El kell mondanunk, meg kell vallanunk a Fényt, aki betölt, megvilágítja utunkat, aki Isten minden teremtménye számára megadatik Jézus Krisztus személyében.

A költő mintha ma mondaná: „Azóta sűrűbb lett az éjszaka.” Vajon vállaljuk-e azt, amit ő? Hogy mi is elmondhassuk: „És végül – lámpagyújtogató lettem.”