Kötőszó

Istenkeresőként sokszor gondolkoztam azon, hogy juthatok el a teremtő Istenhez. Közel vagy távol találom őt?

Szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya | Fotó: Freepik.com
Selma Lagerlöf Löwensköld-trilógiájának elolvasása után azon ábrándozom: bárcsak dedikáltathatnám legújabb kedvencemet a svéd írónővel! Akkora hatást tett rám, hogy szeretném kifejezni neki a köszönetemet élőszóban is. De ha élne, vajon hogyan hozhatnám össze a személyes találkozót? Talán ha akadna egy közös ismerősünk?
A kétezres évek elején az első magyar közösségi weboldal, az iWiW felhasználójaként szinte elvarázsolt a lehetőség, hogy milyen sok ismerősre tehetek szert néhány egyszerű lépés megtételével. A hálózatosság, mint egy kinyíló ajtó a tágas univerzumra, csábító volt: újabb és újabb ismerősöket ígért a rendszer. Mámorító volt felfedezni, milyen nagy és egyben milyen kicsi is a világ.

Aki emlékszik e hőskorra – a Facebook előtti időszakra –, az tudja: az iWiW-re új tag eleinte csak meghívóval léphetett be. A legizgalmasabb funkció azonban a „legrövidebb út” elnevezésű volt: ez megmutatta, pontosan hány felhasználón keresztül kapcsolódhat össze két személy. Nagyon vonzó játéknak tűnt, hogy néhány lépésben szinte bárki: híres író, filmszínész, olimpiai bajnok „ismerőssé” válhatott – volna.

A felszínes ismeretség nyilván egészen más, mint a barátságon, közös élményeken, azonos értékrenden alapuló közösség. Ezt talán napjainkban tanuljuk és kezdjük értékelni újra, amikor még kisebbé vált a világ a mobiltelefonokra letölthető applikációk által. Vajon igaza volt-e Tóth Árpádnak, aki szerint e világmindenségben a leghosszabb, sőt legyőzhetetlenül nagy lehet az út lélektől lélekig? Való igaz, sokszor igaz a költői meglátás. Máskor pedig váratlanul ajándékba kapunk mély és értékes emberi kapcsolatokat.

De hogyan kapcsolódik mindez Selma Lagerlöfhöz? Úgy, hogy Karinthy Frigyes a Láncszemek című novellájában 1929-ben (!) szó szerint felvázolta a „hat lépés távolság” elméletét, és éppen „Lagerlöf Zelma” példáját említve. Az elmélet szerint a földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, melyben a két végpont között maximálisan öt elem van. A novella szerint Karinthy baráti társaságának az egyik tagja mindössze két láncszemen keresztül – az egyik Gusztáv svéd király – érhette volna el az írónőt, s vihette volna hozzá dedikáltatni, mondjuk, A generális gyűrűjének, a trilógia első részének egy példányát.

Az ember kereső lény. A természetfölötti, az e világon túli iránti vágy ott él a lelkünk mélyén, s kielégítetlen marad mindaddig, amíg rá nem lelünk arra, aki már régóta keres minket, hogy betöltse az űrt tiszta, szent mindenhatóságával.

Istenkeresőként sokszor gondolkoztam azon, hogy juthatok el a teremtő Istenhez. Közel vagy távol találom őt? Az egyik pillanatban vakmerő és reménytelen vállalkozásnak tetszett eljutni hozzá, hiszen elhordhatatlan hegynyi bűn választ el tőle. De újra és újra egyre erősödött a vágy, hogy meg kell szólítanom. Aztán egy nap valami kivilágosodott. Hiszen ő már rég megtette felém a lépéseket, és vár, türelmesen, csak vár és vár – rám! Ugyanaz az ige, amelyet már ismertem, másként hangzott. Gyógyító megtapasztalás, amelyben benne van a kezdet és az ígéret, a távlat is.

Isten meghívója mindig egyedi, személyre szóló hívás. Hívó szó a követésre, az élet Istenének közösségébe. Az út készen van. S ez az út a legrövidebb út. Egyetlen lépésből áll csupán, nincs is szükség többre, hiszen benne, az Útban, Jézus Krisztusban maga Isten van közöttünk. Sokan el sem hiszik, letagadják, hogy ilyen út egyáltalán létezhet, vagy hogy szükség van rá. Míg mások hosszú, keserves, téves utakat próbálgatnak, majdnem rámegy az életük. Hogy is fogalmazott József Attila? „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot.”

Az ember oly sokszor elfordult Teremtőjétől, megtagadta az ismeretséget. Ám mennyei Atyánk ebbe nem nyugodott bele. Ahogy ígérte, elkészítette az Utat magához. És ebben a hatalmas rendszerben még mindig keresi az új, és keresi a „rég nem látott” ismerősöket.