Kötőszó

Hiába, nem tudok szabadulni tőle. Pár hónappal ezelőtt már a türelem kapcsán elővettem, de azóta se hagy nyugodni Nóé részegségének története. Nincs benne a hivatalos tananyagban, de én tanítom. A Biblia egyik legfontosabb története a számomra.

Szerző: Hegedűs Attila| Fotó: Unspalsh.com

A következőképpen szól: „Nóé, a földműves volt az első, aki szőlőt ültetett. Egyszer bort ivott, megrészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátrában. Hám, Kánaán ősatyja meglátta apja szemérmét, és elmondta kint levő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet fogták a ruháját, a vállukra terítették, s háttal bemenve betakarták apjuk szemérmét, de elfordították arcukat, és így nem látták apjuk szemérmét. Amikor Nóé kijózanodott, és megtudta, hogy mit tett vele a kisebbik fia, ezt mondta: Átkozott Kánaán!” (1Móz 9,20–25)

Sok kérdést felvet a történet. Most Hám reakciója az, amire fókuszálni szeretnék. Olyasmit látott, ami méltatlan volt, apját ember alatti állapotban, részegen és meztelenül elterülve. Isten óvjon mindenkit attól, hogy hasonló állapotban lássuk szeretteinket – nemcsak szüleinket, hanem bárkit, akit szeretünk! Emberi gyarlósága nyilvánvaló, nem lehet letagadni. Kérdés, hogy mit kezdünk vele.

Titkolni való emberi gyengeségünk mindegyikünknek van, még ha nem ilyen súlyú is. Van, amiről tehetünk, van, amiről nem, de a szégyen ugyanaz. (Szegény Arany János öregkorában egy nedvedzéssel és kellemetlen szaggal járó fekélyes sebbel volt kénytelen együtt élni, borzalmasan szégyellte, nem ment emberek közé, bezárkózott, hiába is mondta volna neki bárki, hogy nem tehet a betegségéről. Még cselédet sem fogadtak, nehogy valaki megtudja.) A kérdés az, hogy mit kezdünk mások gyarlóságával.

Mikrofonba kapaszkodva

A kérdés azért jutott eszembe, mert találtam egy videót egy tehetséges zenészről, aki fiatalon, negyvennégy évesen hunyt el. Nagyszerű ember és súlyos alkoholbeteg volt. Ezt mindenki tudta, nem volt titok, barátai, zenésztársai ezzel együtt szerették és becsülték. Tényleg szép dalai vannak! Láttam koncertfelvételt róla húsz évvel korábbról is, nagyon tetszett.

Utolsó fellépése az A38-as hajón volt, arról is készült felvétel. És amit ott láttam, az már nem a régi, nagyszerű zenész, tehetséges énekes, hanem egy emberi roncs volt, aki kapaszkodik a mikrofonba, már artikulálni sem tud. Az alkohol adta szárnyalás helyett eltaposott vergődés.

Félreértés ne essék, nem akarom pocskondiázni őt, ismeretlenül is sokkal jobban szeretem ennél. A vele készült interjúkban egy nagyon emberséges személy néz a kamerába. Sajnálom őt, mert áldozata lett valaminek, ami erősebbnek bizonyult nála. És ha mi meg tudunk állni, ha nekünk nem szedi szét az életünket valamilyen függőség, hát inkább hálásak legyünk, mint büszkék. Mondom, semmi lenézés nincs bennem, de attól még fájdalmas ezeket a filmkockákat nézni. És miközben nézem, azon gondolkodom: vajon kell-e ezt nekem látni? Nem lett volna jobb, ha ezt a koncertet nem tartják meg? Vagy ha megtartják, nincs megörökítve?

Eszem ágában sincs felelősségre vonni azokat a barátokat, zenésztársakat, akik ebben a produkcióban mögé álltak, kísérték őt. Nekik nehezebb lehetett, mint nekem, és biztos vagyok benne, hogy súlyos döntés volt végigcsinálni. Inkább csak azt a kérdést szeretném kihangosítani, amellyel ők szembesültek.

Hogyan döntenék én?

Dönthettek volna másképp? Talán igen. Ha kiszedik a kezéből a mikrofont, ha már a beálláskor lekísérik a színpadról, ha nem engedik, hogy így mutatkozzon mások előtt. Igaz, ezt ő megalázásnak élte volna meg – mi alapján nem engedik őt énekelni? A zene volt az élete. Csak éppen ami akkor tőle telt, az már nem volt zene…

Kérdés, melyik lett volna megalázóbb. Gyengéd erőszakkal, de nem engedni meg, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, vagy hagyni, hogy így álljon a közönség elé, és ez a kép égjen a hallgatóság agyába: egy tönkrement ember arca?

Szándékosan nem írom le, kiről van szó, aki ismeri a magyar alterrock világot, rá fog jönni. És ha ezt véletlenül egy olyan ember olvassa, aki magára ismer, mert ott volt akkor a színpadon (ennek kevés az esélye), neki üzenem: teljesen megértelek, nem vádollak! Csak próbálom végiggondolni: hogyan döntenék én ebben a helyzetben? Lehet, hogy másképp…

Mindent elfedez

Pál apostol híres szeretethimnuszában (1Kor 13) van egy rejtélyes fél sor a szeretetről: „Mindent elfedez…” A sok szép tulajdonság között ez el szokott sikkadni. Pedig fontos! Nem arról szól, hogy a szeretet a szőnyeg alá söpri a problémákat, egészen addig, míg a szőnyeg olyan púpos nem lesz, hogy az ajtót sem lehet kinyitni. Nem a „nézzünk félre!” öncsalásáról van szó. Hanem arról, hogy megvédem a másikat a külvilág villámló tekintetétől. Szeretem a másikat, bár ismerem a hibáit, idegesít is, de ez a mi ügyünk, nem tartozik másra. Maximum akkor, ha segítségre van szükségünk. Orvos előtt ne titkolózzunk, de a haverokra nem tartozik minden. Akit szeretek, annak nemcsak az életét, hanem a nevét, jó hírét is megvédem!

A nyilvánosság ma már túlterjed a hétköznapi beszélgetéseken, pletykálkodáson. Tudom, kevés embert fenyeget a veszély, hogy az A38-as hajón koncertezve reflektorfény vetüljön rá. Ennek ellenére van a nyilvánosságnak más terepe, amely adatott nekünk, például a Facebook. Mit posztolunk másokról? Kiposztoljuk-e a nyilvánosság előtt valakinek a hibáit? Átgondoljuk-e, mit jelent ez, meddig terjed el a rossz hír?

Luther a Kis kátéban a nyolcadik parancsolat magyarázatába is beilleszti ezt a gondolatot: „…felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, háta mögött meg ne szóljuk, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk.” Nem véletlenül emeltem ki az utolsó tagmondatot. Ebben bízva élem mindennapjaimat, így tudok emberek közé menni – abban a reményben, hogy emberi gyarlóságomat nem teszik közkinccsé azok, akik körülvesznek. Így lehetek feleségem előtt néha gyenge, így viselem el, hogy gyerekeim észreveszik a hibáimat. És én sem vagyok hajlandó mások előtt feleségem vagy gyermekeim gyengeségeiről beszélni. A szeretetszövetségnek, amely összeköt bennünket, ez az egyik alapja: kifelé védjük egymást. (Valakitől egyszer egy Szélrózsán hallottam: „Az, hogy tisztelem a szülőmet, nemcsak azt jelenti, hogyan beszélek vele, hanem azt is, hogyan beszélek róla másoknak.” Csodálatos mondat!)

Érdemes egy kicsit a másik két testvér reakciójára is figyelni. Nem akarják takargatni az elviselhetetlent – nem akarnak úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Igenis történt. És amit ők tesznek – félrenézve betakarják apjukat –, az nem álszentség. Nem néznek rá, hogy ne növekedjék a gyalázat; betakarják, hogy megszűnjön a botrány. A múlttal nincs mit kezdeni, de a jövővel igen! A fiúk tudják: a szennyest nem kiteregetni, hanem kimosni kell!

Nem tudom, mit kellett volna tenni ott az A38-as hajón. Nem tudom, rá tudtam volna-e szólni Hámra, Nóé fiára. Nem tudom, mi a megoldás, csak a kérdést tudom megfogalmazni. Lehet, hogy forrásként vissza kell menni ennek az évnek az egyházunk által választott igéjéhez (1Kor 16,14): „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” És ezzel a szeretettel takarjuk be a másikat.