Kötőszó

Lassan öntött el a szégyen. Ahogy távolodtam a helyszíntől, ahogy a vérnyomásom kezdett visszaállni a normális értékre, gondolatról gondolatra erősödött bennem a felismerés: talán nem volt igazam. Eltelt még egy kis idő, aztán hazaértem, és már biztosan tudtam, hogy nem volt igazam.

Szöveg és fotó: Balczó Mátyás

Történt, hogy egy szombat délután teniszezés közben elég csúnyán kifordult az amúgy is már keresztszalagpótlással összetákolt térdem. A környéket betöltő felordításom után néhány perccel megállapítottam, hogy az ijedségem – egy újabb műtét azonnal megjelenő rémképe – nagyobb volt, mint a sérülés mértéke. Aznap még elmentem egy születésnapra is, de vasárnap már éreztem, hogy azért ennyire olcsón nem úsztam meg a dolgot. Hétfő reggel pedig már teljesen biztos voltam ebben, amikor megláttam a másfél nap alatt kisebb cipó (vagy nagyobb zsemle – nézőpont kérdése) méretűre dagadt térdemet.

Feleségem ötletét megfogadva azonnal el is mentem a közeli Honvédkórház sürgősségi osztályára, bízva abban, hogy így hamar kiderül a baj, és ennek megfelelően mielőbb a gyógyulás útjára léphetek. Szerencsére a bejárathoz közel találtam parkolóhelyet, így rövid bicegés után már bent is voltam az épületben. Piros csík jelzi a padlón az utat a sürgősségi osztályra, azt követve nagy reményekkel sántikáltam oda a betegfelvételi pulthoz. Elmondtam a panaszom, majd jött a kérdés, hogy mikor történt az eset. Itt egy pillanatra bennem akadt a szó, mert sejtettem, hogy ha a valóságot mondom, miszerint másfél napja, talán kívül esek azon az intervallumon, amelyen belül még ellátnak sürgősséggel, de mivel még ilyen jelentéktelennek tűnő helyzetben sem szeretek hazudni, kiböktem a valóságot: szombat délután. „Akkor menjen a szakrendelésre, mi csak huszonnégy órán belül tudjuk ellátni” – érkezett a válasz, mire én mondtam, hogy értem, de nekem meg ma reggelre dagadt be a térdem, ezért jöttem ide.

Az érvelésem nem hatotta meg a hölgyet, az agyamat pedig elöntötte a csalódottsággal vegyített méreg, amely hangos méltatlankodásban csúcsosodott ki. Hozzájuk vágtam a felháborodásomat: tudtam, hogy nem az igazat kellett volna mondani, de egyébként is, ha huszonhárom órával az eset után jövök, még ellátnak, ha meg huszonöt órával később, akkor nem – fortyogtam tovább, majd dúlva-fúlva távoztam.

Lassan öntött el a szégyen, de szerencsére elöntött. Hogy ez miért szerencse? Mert a szégyen érzete a lélek jelzése arra, hogy valamit nem jól csináltál. Ahogyan felidéztem magamban a produkciómat, egyre rosszabbul éreztem magamat. Persze alkati kérdés is, hogy bizonyos helyzetekben lobbanékony vagyok. Nem ez volt az első eset, és vélhetően nem is az utolsó. De alkati kérdés az is – ezt én adományként fogom fel –, hogy nem akarom a valóságot hajlítani a magam igazához csak azért, hogy ne kelljen belátnom a tévedéseimet, a hibáimat. Ebben a konkrét esetben is elérkezett a pillanat, amikor ki tudtam mondani magamban: nem volt igazam. Ez pedig arra indított, hogy bár fájt minden lépés, de visszamentem a kórházba.

A már ismert piros vonalat követve odaléptem a betegfelvételi pulthoz, és a bocsánatot kértem a hölgytől a viselkedésemért. Amilyen cefetül éreztem magam néhány perccel korábban, annyira csodálatos volt átélnem a bocsánatkérésnek és a megbocsátásnak a megszabadító erejét, ami levette rólam ezt a szinte fizikailag is érezhető terhet.

Az embert annyira a tökéletességre kondicionálja a világ, hogy sokan azt érzik, a tévedések beismerése, a hibák belátása presztízsveszteséggel jár az életükben. Pedig nem! Ez a természetes: éppen a tökéletlen emberi mivoltunkból fakad, vagyis teljesen normális. Ha érezzük, tudjuk, hogy valami rosszat tettünk, valakit megbántottunk, az egyre erősödő felismerést ne nyomjuk el magunkban, hanem vegyünk egy nagy levegőt, álljunk oda a másik elé, és mondjuk azt: „Bocsáss meg!”

A fenti esetből (is) megtanultam, hogy még egy ilyen profán, mindennapi helyzetben is az igazságra, az igazság keresésére kell törekednem – jelen esetben az igazság az volt, hogy nem volt igazam. Ahogyan a kórház padlójának piros vonala elvezetett a sürgősségi osztályra, úgy mutatja meg az igazsághoz vezető utat az életemben jelen lévő Krisztus, akire minden helyzetben hagyatkozhatok – aki maga az igazság.