Kötőszó

„Azt hiszem, nem rossz gondolat, hogy van fokozatosság, nem kell eleve és rögtön mélyen belelátni a világba!”

Szöveg: Hegedűs Attila |Fotó: Unsplash.com

Két ősi történet kavarog gondolataimban. Az egyik a távoli Indiából származik, a másik az Ószövetségből. Az első egy indiai mítosz, amely arról szól, hogy Ganésa istenség hogyan kapott embertestére elefántfejet.

Popper Péter pszichológus leírása szerint a fiatal Ganésa egyszer megleste isteni szüleit szeretkezés közben, és ezért feldühödött apja levágta a fejét, majd amikor megbánta, amit tett, az első arra járó élőlény fejével helyettesítette a levágott testrészt. (Hozzáértők szerint nem ez az általában elterjedt történet, vehetjük akár a neves pszichológus költői szabadságának termékeként. Mindegy, amúgy sem hiszem, hogy az igazságtartalma vagy a hitelessége lenne a fontos, hanem a mondanivaló.) Intő jel: a túl korai tudás veszélyes!

Túl korán

A másik történet Nóéhoz kötődik: miután kiszáll a bárkából, szőlőt ültet, bort készít, megissza, és részegen, meztelenül elterül a sátrában. Egyik fia bemegy, meglátja apját ilyen állapotban, elmondja a testvéreinek, akik behátrálnak a sátorba, és betakarják apjukat anélkül, hogy ránéznének. Másnap reggel Nóé megtudja, mi történt, és megátkozza ezt a fiút.

Miért? Sokáig nem értettem ezt a történetet. Miért a gyerek a hibás, miért nem Nóé? Elvégre ő volt ember alatti állapotban! Sokszor beszélgetek a diákjaimmal erről a történetről, s egyik alkalommal az egyik kamasz felkiáltott: „De hát a fiú miért ment be Nóé sátrába? Mi köze volt a gyereknek apja gyarlóságához? Noé berúgott, tény, de mindent megtett azért, hogy ha már megtörtént a baj, másnak ne okozzon megbotránkozást, hiszen elbújt a sátrába. Miért akarta ezt a fiú látni?”

Olyan srác mondta ezt nekem, aki maga is lázadó, a felnőttek gyengeségeit éles szemmel felismerő fiatal volt – mégis tudta: van, amit nem kell tudnia a gyereknek.

Nicht vor dem Kind!

Ne a gyerek előtt! Hagyományos polgári családokban alapvető elv volt: a szülők a gyerek előtt ne veszekedjenek. Volt ebben egy jó adag álszentség is: a konfliktusokat eltussoljuk, úgy teszünk, mintha semmi baj nem lenne. A gyerek érzi, hogy baj van, de nem lehet róla beszélni – ez sajnos egy életen át meg tud bénítani lelkeket.

Amellett, hogy a veszélyét látom, azt hiszem, nem rossz gondolat, hogy van fokozatosság, nem kell eleve és rögtön mélyen belelátni a világba! A gyermeknek nem kell látnia sem a szülők nászát, sem a veszekedését. A felnőttkor szépségét– például a szerelmes együttlétet –, de a felnőttkor rútságát, a szülők emberi gyengeségét sem kell a gyermek nyakába zúdítani.

Éles vonaltól az árnyalatig

Nem nagyon értek a festészethez, de ismerem az impresszionistákat: foltok, hangulatok, átmenetek kavalkádja; nem szeretik az éles kontúrokat, a határok elmosódnak. Gyönyörűek ezek a képek! Mégis, akik ezeket festették, ugyanúgy kezdtek el gyerekkorukban alkotni, mint minden más gyerek: kezükben grafitceruzával vonalakat, élesen elválasztott tárgyakat rajzoltak, és csak lassan tanulták meg az árnyalatok, az átmenetek csodáját. És meg is tanulták!

Ha a festészet nem is az én világom, a zenében azért otthon vagyok. Hallgatok mindenfélét a gregoriántól a rockig, és sokat énekeltem is, köztük a kórusirodalom legszebbjei közül is néhányat: Bach h-moll miséjét és János-passióját. Nagyszerű kihívás volt! De azért nem Bachon tanultam meg énekelni, hanem Kodály biciniumain: dó-ré-ré-dó-ré-ré-ré, ré-dódó-ré-dó-dó-dó. (Olvasás közben biztosan sokan velem dúdolták ezt a kis sorocskát.) Ebből indult el minden, hogy aztán évek múlva a hatalmas kórus is megszólalhasson! És elsős olvasókönyvemben is gyermekversikék voltak, nem József Attila kései költészetének remekei. Mégis eljutottam hozzá is.

Nem a világ csodálatos-félelmetes nagyságával törték rám az ajtót a tanáraim, hanem apránként, lépésről lépésre vezettek bele. Mind szépsége, mind rútsága akkor lesz elviselhető, ha apránként, a magam tempójában ismerem meg.

És igaz ez saját magamra is: saját kríziseimet, kétértelmű dolgaimat is akkor tudom megérteni és kezelni, ha vannak biztos kontúrok. Nem fogok kétségbeesni, ha kiderül, nem vagyok fekete-fehér.

Megúszni?

És mintha ezeket az apró lépéseket szeretnénk megspórolni, amikor olyasmit akarunk az életről, a szerelemről, a társadalomról vagy önmagukról megtanítani a gyerekeknek, amit csak a fekete-fehér egyszerűségtől a sokszínűségig felépítve szabadna megtanulnia.

Utálom, hogy ma már minden politikai kérdés lett, mert nehezen lehet elkerülni azt, hogy besoroljanak valamelyik szélsőséghez. Így van ez azzal is, amit úgy hívunk: érzékenyítés. Ismerje meg a gyerek minél előbb a sokszínűséget, azt, hogy vannak átmenetek!

Értem a célt: nyitott, nem gyűlölködő gyerekeket nevelni, akik el tudják viselni, hogy nem mindenki olyan, mint ők, sőt akik azt is el tudják viselni, hogy ők maguk sem olyanok, amilyennek hiszik magukat. Nem akarunk „kétbites” embereket nevelni. Ha ez a cél, nincs baj. De biztos, hogy az odavezető út úgy néz ki, hogy az alapvető vonalakat nem tanítjuk meg nekik, csak az árnyalatokat?

Úgyis mindenki tudja, miről beszélek. Kezembe került egy kicsiknek szóló felvilágosító füzetecske, amelyben beszéltek a gendersokszínűségről. És csak sok lappal később a fiúk és a lányok testének különbségéről. Nem értettem. Ez a sorrend mire jó? Magáról a kérdésfelvetésről lehet és kell vitatkozni, de egy óvodásnak először nem az alapokkal kellene megismerkednie?

Különbéke

Megkaptam már a kritikát, hogy írásaimban túl sok a művészeti utalás. Nem tehetek róla, így működöm. Most például nem tudom kiverni a fejemből Szabó Lőrinc Különbéke című versét. Fájdalmas, kiábrándult vers. A világ számtalan mocskát sorolja föl, és felveti a kérdést: hogy lehet ezt mind túlélni, úgy élni, hogy mindezt tudom? A vers végén a költő megadja a választ: igen, megtudtam mindent, de apránként. És így megtanultam szeretni az életet annak visszásságaival együtt:

…a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.

Az Istentől kapott élet csoda, hatalmas kavalkád. Mélysége és magassága csak akkor átélhető, ha átélem:

…valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen.

Legyünk hát türelmesek! Ne akvarellfestéket, hanem zsírkrétát adjunk a kicsi kezébe! Ne oratóriumot, hanem gyerekdalocskát énekeljünk először neki! Mindent meg fog tudni és élni a maga idejében. És hálás lesz az életért.