Kötőszó

A Himnusz egy ideje arra a megtapasztalásra hív engem, hogy az áldáshoz, a „víg esztendőhöz” mi is kellünk. Énrám is szükség van. Felelősséggel élő, aktív, együttérző és együtt gondolkodó tagja legyek jelenünk társadalmának, közösségének, ahova tartozom, hogy együtt reményteljes jövőt tervezhessünk, álmodhassunk. Benkóczy Péter lelkész írása.

Fotó:Illyés Tibor / MTI
Egyszer a finn testvérgyülekezetünknél tett látogatásunkkor arra kértek, hogy az istentisztelet keretében énekeljük el a magyar himnuszt.

– A finnt is fogjuk énekelni, ugye? – kérdeztük.

– Nem, azt nem – mondták. – Ugyanis az nem imádság!

Így történik azóta is: a lohjai templomban rendszeresen megszólal a magyar himnusz, amikor magyar vendégek járnak feléjük.

Himnuszunkról számos elemzés született. Engem azonban a személyes kapcsolódás érdekel a legjobban. Milyen is az, amikor Kölcsey Ferenc versének első versszakát Erkel Ferenc dallamával énekeljük 1844 óta? Mit is jelent, hogy e költemény össznemzeti imádsággá vált az elmúlt majd kétszáz esztendő alatt?

Ezzel a művel szinte megkérdőjelezhetetlenné válik nemzeti identitásunk. Himnuszunk eléneklésével mi magunk is összefonódni látszunk zsidó–keresztény alapokon nyugvó, a Kárpát-medencében (is) létező kultúránkkal.

Megdobban a szív, főleg, amikor az együvé tartozás pecsétjeként énekeljük, amikor egy-egy ünnepen itthon vagy határon túl hangzik el. Mintha egy láthatatlan szál képződne, mely minden magyar szívet s nemzeti identitást összefogna. Mintha pártoskodó indulatok fölé emelne bennünket, és kialakulna a nemzeti minimum arról, amiről ugyanazt gondoljuk, érezzük, hisszük.

Számos találkozásom, nem egy beszélgetés írta át ezt az elképzelésem: sokan az „Isten” szó megjelenése miatt a templomokba száműznék a Himnuszt, mások pedig az államiságra utaló mivolta miatt az Isten házából tessékelnék ki. Megint mások egy eleve elrendeltségre utaló szomorú bélyeget vélnek felfedezni Kölcsey soraiban. Amikor azt énekeljük: „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!”, egyeseknek elmegy a kedvük a tovább énekléstől.

Imádság, identitás vagy kultúra? „Ez nem is lehet kérdés: mind a három egyszerre” – mondják sokan.

Így történhet meg, hogy amikor az újév napja külföldön talál, és nem szólal meg a himnuszunk, hiányérzetem támad. Vagy amikor ülve maradok az ének alatt valami miatt, különös belső nyugtalanság fog el.

Azt mondják, hogy maga a költő nem sokra tartotta a saját művét. Pedig az „Isten, áldd meg a magyart…” sorban olyan kérés fogalmazódik meg, amelyre még egy hitében bizonytalan is elfogódik.

Jókedv, bőség és védelem – ezt kérjük Istentől. Egy olyan nép kér, amely a történelmének számos korszakát „zivatarosnak” élte meg. A magyarság „balsorsmítosza”, a dicső múlt elsiratása egyfajta poszttraumatikus stresszként jelenik meg nekünk, erősítve újra és újra a törvényszerűséget, miszerint végzetszerűen következnek a magyarság történelmében a kudarc, az elnyomás, a vereség, a veszteség időszakai.

Víziómban mintha az első versszak könyörgéssé nőné ki magát: „Hozz rá víg esztendőt…” Most már egy kis közös siker, igazi győzelem igazán jólesne, Uram!

Kemény Dénes, a magyar vízilabda-válogatott korábbi szövetségi kapitánya, akinek az irányításával a csapat sokszoros bajnok lett, Európa-, világbajnokságon és olimpiákon egyaránt győzve, így fogalmazott: „Kevés, hogy önmagában csak álmaink legyenek, ha nincs jövőképünk, ha nem tűzünk ki konkrét köztes állomásokat, és ha nem tervezzük meg az odavezető utat, akkor csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutunk el a célig. Tervezés nélkül nem jutnánk el sehova.”

Mi lehet a kívánságunk, hogy ne csak sportsikerekben mosolyogjon ránk „a kegyelem esztendeje”, „az Úr kedves esztendeje” – „a harag napja” helyett?

A Himnusz egy ideje arra a megtapasztalásra hív engem, hogy az áldáshoz, a „víg esztendőhöz” mi is kellünk. Énrám is szükség van. Felelősséggel élő, aktív, együttérző és együtt gondolkodó tagja legyek jelenünk társadalmának, közösségének, ahova tartozom, hogy együtt reményteljes jövőt tervezhessünk, álmodhassunk.

Szükséges, hogy a saját múltunkból tapasztalatot, tanulságot, és bölcsességet merítsünk. A múlttal és jövővel, a más nyelvű szomszéd népekkel végre megbékéljünk, miközben a saját kultúránkban, Isten áldásával, meggyökerezzünk.

Lázár Ervin a Foci című novellájában mindezeket így fogalmazza meg: „Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.” 

Nyitókép: MTI