Kötőszó

„A Bibliát nem azért olvassuk el, hogy egy listán kipipálva azt mondhassuk, »a Bibliát elejétől a végéig elolvastam«, hanem azért, mert ez az egyik legjobb módja annak, hogy találkozzunk Istennel. Rendszeresen. Naponta.” – írja publicisztikájában Balczó Mátyás.

Van-e valódi értéke annak, ha valaki kiolvassa a Bibliát? Persze van, aki szerint egy könyvet (legyen az éppen „a könyvek könyve”) nem lehet kiolvasni, csak elolvasni, de most ne legyünk kötekedők, értelmezzük ezt a kifejezést úgy, ahogy egyébként mindenki érti. Egy jó regényt is kiolvasunk többször, mert olyan izgalmas, mert olyan jól van megírva, mert még akkor is élményt ad, ha tudjuk, mi a vége, ha meglepetést már nem tud is okozni az író által benne elrejtett csavar, izgalmas fordulat. Merőben más a helyzet a Bibliával: nem azért olvassuk el, hogy egy listán kipipálva azt mondhassuk, „a Bibliát elejétől a végéig elolvastam”, hanem azért, mert ez az egyik legjobb módja annak, hogy találkozzunk Istennel. Rendszeresen. Naponta.

A Bibliát lehet tanulmányozni teológiai igényességgel is, de erre a képességre nem feltétlenül van szükségünk. Megkaphatjuk az értelmezéshez szükséges támpontokat egy húszperces prédikációban vagy akár egy bibliaórán is, ahol a néhány sornyi igeszakasz másfél órányi magyarázatával gazdagodhatunk. Izgalmas nézőpontokkal, laikus tudatunkat feszítő kérdések tisztázásával épülhetünk a teológus, a lelkész által. Jó dolog ez, pallérozódik az elme, erősödik a lélek, mégis, számomra a Biblia egyik legnagyobb csodáját annak a pillanatnak a megtapasztalása jelenti, amikor Isten megszentel az igéje által. Amikor egy igeszakaszt olvasva vagy az igehirdetést hallgatva mintegy „varázsütésre” kívül kerülök az értelmemen, mintha az elolvasott vagy a lelkész által kimondott szavak nem is az érzékszerveimen keresztül és nem az agyamba érkeznének meg, hanem valamilyen csodálatos módon közvetlenül a lelkemet céloznák, kialakítva ezzel a tökéletesen közvetlen kapcsolatot Istennel.

Ezt élhettem át az advent előtti időszakban az angyalföldi evangélikus templomban, amikor a lelkészünk, Grendorf Péter szájából elhangzott az az egyébként már oly sokszor hallott, olvasott kijelentés, hogy Jézus megtörte a halál erejét. De ezek a szavak nem csupán elhangoztak egy gondolatmenet, egy összetett mondat részeként, hanem ott, akkor, abban a pillanatban Isten szentelt meg általuk. És azóta sem tudok szabadulni ettől felfoghatatlan örömhírtől, világot megváltoztató ténytől, hogy Jézus győzött a halál felett. Ezért a győzelemért lett emberré Isten, hogy az emberrel, velünk új szövetséget kötve mutassa meg országát, ahová beléphetünk a hit által.

Pál apostol írja Timóteusnak (2Tim 1,9–10): „Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” 

Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét – ez az, ami arra indít engem, hogy karácsonyra ne csupán a Megváltó születésének ünnepi pillanataként tekintsek, hiszen ez a pillanat már magában hordozza a későbbi beteljesedést is, amelyet a halál erejének megtörése jelent, és amely arra mutat rá, hogy jászol és a kereszt el nem választható.