Kötőszó

A ház, az otthon, a saját életünk tere mikor, hol, mitől a miénk igazán? Ki és mi jöhet oda be, mi kell ahhoz, hogy elmondhassuk: saját házunkban biztonságban, egészségben, boldogan élünk? Úgy, hogy ne átmenetinek, hanem inkább elvehetetlennek érezzük, régi idők szavával: öröklakásnak?

Szerző: Stifner-Kőháti Dorottya | Fotó: Unspalsh.com

– Ha csak egy dolgot kérhetnél most azonnal, mi lenne az?

– Egy saját ház!

Ezt a kis párbeszédet nemrég hallottam két fiatal, vélhetően egyetemista szájából. A pesti közlekedési eszközökön feltoluló tömeg „jóvoltából” nagyon életszerű, kortárs szociológiai pillanatfelvételek birtokába kerülhetünk.

Nem lepett meg a lényegre törő válasz. A fiatal felnőttek elérendő céljainak sorában érthető módon előkelő helyen szerepel a saját lakás vagy ház megvásárlása, az önálló otthon megteremtése. Ez az élet rendje, ám valljuk be: a jelen realitásait tekintve bizony sokaknak és sokáig álom marad, illetve óriási erőfeszítések árán valósulhat csak meg. A gondolataim a „csak egy dolog” hallatán azonnal elkalandoztak, így nem tudok beszámolni a további fejleményekről. De hálás vagyok nekik, mert aktuális, fontos irányokba tereltek, tudtukon kívül.

Az egyik egy sor olyan kérdés, amelyekre a 2020 óta történtek fényében keresem s keresik talán sokan a megnyugtató választ. A ház, az otthon, a saját életünk tere mikor, hol, mitől a miénk igazán? Ki és mi jöhet oda be, mi kell ahhoz, hogy elmondhassuk: saját házunkban biztonságban, egészségben, boldogan élünk? Úgy, hogy ne átmenetinek, hanem inkább elvehetetlennek érezzük, régi idők szavával: öröklakásnak?

Több kell, hogy legyen ez az egész négy falnál és egy tetőnél! Hogy a saját otthon megvédjen a kinti világtól és a bentről, gondolatainkból, érzéseinkből kiinduló, aggodalmat keltő érzésektől, ahhoz nem elég a biztonsági zár, a jogi irat, amely szerint tulajdonunk van. Valami több kell, ami magasabb, erősebb a falaknál, stabilabb a tetőszerkezetnél, időtállóbb a jó minőségű építőanyagnál.

„Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában.” (Zsolt 27,4) Igen, ez az ige jutott eszembe ott, a trolin: a zsoltáros évezredekkel ezelőtti „csak egyet kérek” kívánsága. A ház, amely örök és biztonságos, és a vágy, amelyet a Lélek ébreszt fel bennünk: mindenkor az Úrral lenni. Ez az Isten-közelség az, ami ma nekünk is – miként akkor régen a zsoltárosnak – az egyetlen esélyünk.

Élni örömteli, teljes földi életet és örökké élni Isten jóságában, erős karjának védelmében, szeretetének ölelésében. Nem vendégség ez, amely pár óra után feloszlik, s romeltakarítással folytatódik, hanem egész életre szólóan együtt lakás, melyre ő hívott meg, bár nem azért, mert méltók lennénk rá. Odahajolt, eljött értünk, közénk, hogy láthassuk jóságát Jézusban. Ez a saját ház, amelyben az Úrral élhetünk, megvéd. Kívülről és belülről félelmet keltő, riasztó hírek, felfordult világ volt és van. Isten változatlan, erős, és tenyerében tart. Ha csak egy dolgot lehet – én is ezt kérem.

A trolin hallott párbeszédről eszembe jutott egy évforduló is. Egy út, amely erre az egy dologra, az Úr házában, az örök otthonban élt életre ad példát nekünk. Ez év július 28-án lenne százesztendős Major Erzsébet diakonissza testvér. A Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület hűvösvölgyi anyaházának utolsó diakonissza lakóját öt évvel ezelőtt, kilencvenöt évesen hívta haza a mennyei Atya az örök otthonba.

Erzsébet testvért ismerhettem, többször beszélgethettem vele, verseket olvasott nekem. Mély hitről, alázatról tett tanúságot, áldott szolgálóleánya volt Urának. Bár tizennyolc évesen lépett be a Fébébe, s 1950-ben lett a próbaévek után rendes diakonissza, a történelem kereke egy éven belül fordult, s a kommunista rezsim feloszlatta a szerzetesrendeket. Ez azonban nem változtatott azon, hogy – ha nem is a rendházban, hanem a piliscsabai Béthel közelében, saját házában, férje oldalán – valójában egész életében az Úr házában lakott, Istenben bízva, őt szolgálva, hitében meg nem rendülve. Ő rejtette el és őrizte meg a Fébé kedves kis harangját, mely az 1989-es újraindulás után a rendházba visszatért Erzsébet testvérrel együtt visszaköltözött, s ma is ott hirdeti Isten dicsőségét.

A házak átmenetiek. A saját ház sem örök, és nem véd meg mindentől, bármennyire kapaszkodnánk is az illúzióba. Az Istenben elrejtett, a hitben meggyökerezett élet „falai” között biztonságban vagyunk. Ahogy a zsoltáros, ahogy Erzsébet testvér is tudta. Saját házunk, örök otthonunk elkészítve minket is vár…