Kötőszó

Lelkészeink ne kiégjenek, hanem égjenek – talán nem is lehetne ennél fontosabb és erősebb mondat, amellyel a lelkészek jóllétéről nyilatkozhatnánk, miután az általuk megválaszolt kérdőíves kutatás eredményeit ismertették egyházunk Lelkészakadémiájának egyik alkalmán. Az eredmény elszomorító – mind a lelki, mind a testi adatok tekintetében. Itt az idő, hogy lelkészeink komolyan vegyék fizikai és érzelmi egészségüket, de mi is az övékét.

Szerző: Kézdi Beáta | Fotó: Pexels.com

Régóta ismert tény, hogy a segítő foglalkozást űzők között hosszabb-rövidebb idő után jelentkeznek a kiégés jelei, hacsak a szolgálatot végző nem kap lelkészi vagy mentálhigiénés segítséget, és nem lép ki időben a mókuskerékből.

Járay Márton református teológus – doktori témájának apropóján – 2022-ben kezdeményezte, hogy induljon el az evangélikus lelkészek jólléténék felmérése. És hogy miért az evangélikusoknál? „Mert tudtam, hogy a lelkészi életpályamodell miatt van esély arra, hogy ebből konkrét cselekvések születnek a lelkészek támogatására, és nem csak egy »diagnózis« és siránkozás” – hangzott a válasz. Járay Márton Johann Gyulával, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Diakóniai Képzési Központjának intézetvezetőjével együtt vitte végig a folyamatot. Az ő támogatásával sikerült meggyőzni az egyházi vezetőket a kutatás fontosságáról, ugyanakkor a református teológus jelezte, hogy „eleve nyitottságot tapasztalt mindvégig, és a vezetők konstruktívan támogatták a folyamatot”.

Felismerés és elemzés

A kutatás célja az volt, hogy egyértelműen rákérdezzenek arra, amit lelkészeink egészségügyi és lelkiállapotáról eddig csak sejtettünk, majd komolyan véve a kapott eredményeket, kezdődjön meg arról a nyílt beszéd, és új összefüggéseket keresve tárják fel azt, hogyan lehetne javítani a rendszeren, de legalábbis reményt vinni bele.

A 2022. májusi adatokat tükröző kutatást lelkészi karunk fele töltötte ki. Szám szerint száznegyvennyolcan a kétszáznyolcvanból. De úgynevezett értékelhető választ (értsd: a kérdőívet legalább háromnegyedéig kitöltötték) száznyolcvanheten adtak. A nemek eloszlását tekintve érdekes, hogy a szinte éppen fele-fele nemi arányú lelkészi karból a kérdőívre válaszadók ötvenhét százaléka férfi és negyvenhárom százaléka a nő. A korcsoportokat illetően pedig a válaszadásban a 41–49 éves korosztály képviseltette magát legerősebben, őket követték az 50–55, majd a 34–40 év közöttiek. Ezek az adatok mutatják lelkészi karunk korosztályi arányát is. Fontos tisztán látni azt is, hogy csupán a válaszadók húsz százaléka fővárosi, a többiek vidéki községek, kis-, nagy- és megyei jogú városok pásztorai.

Az értékeléshez lényeges szempont az is, hogy a válaszadók ötvenhét százaléka több mint tizenhat éve szolgál, ami igen sok tapasztalatot jelent. Ahogy az is izgalmas, hogy a „hány embert ér el a munkájával – 0–200, 201–499, 500–999 vagy 1000 feletti fő?” kérdésre azonos arányú, húsz-húsz százalék körüli válaszok érkeztek, tehát ugyanannyian adtak választ egészen kis gyülekezetekből, mint nagyvárosiakból.

Járay Márton elárulta, hogy születtek előre sejthető adatok. Például: lelkészeink fizikai és lelki egészségi mutatói a magyar diplomások ezen mutatóinak átlagához képest rosszabbak. És ez meglepő módon külföldön is hasonló képet mutat a lelkészek körében.

Fájó azt látni, hogy a BMI (testtömeg­index) alapján a magyar populáció azonos végzettségű rétegéhez képest a válaszadó lelkészeink közül többen túlsúlyosak, és ugyanez igaz a súlyosan elhízottságra is: jóval nagyobb arányú a lelkészek közötti súlyos elhízás, mint a hasonló korosztályú és végzettségű magyar lakosság körében.

Nagyon komoly jelzés az is, hogy a kutatásban részt vevő lelkészek 66,2 százaléka fáradtságot és energiahiányt érez. Negyvenhárom százaléknak fáj a háta, a dereka, és körülbelül ugyanennyi közöttük a fejfájós is. Alvással kapcsolatos problémákkal harminchárom százalékuk küzd.

Az alkoholfogyasztási szokások is lehangoló képet mutatnak. A férfi lelkészeink jelentős számban isznak alkoholt hetente kétszer-háromszor, de ha ehhez a heti négyszeri fogyasztást is hozzávesszük, akkor lelkészeink fele heti rendszerességgel iszik alkoholtartalmú italt, míg a Hungarostudy elnevezésű felmérés alapján a diplomás férfiak körében ez az arány csupán 22,1 százalék. A női lelkészek alkoholfogyasztása sem mutat szebb képet. A Hungarostudy-kutatás szerint míg a magyar nők 46,8 százaléka sohasem, illetve 35,2 százaléka havonta vagy ennél ritkábban fogyaszt alkoholt, addig lelkésznőink közül csupán 32,8 százalék az, aki soha nem, 54,7 százalék pedig havonta fogyaszt alkoholt.

 Megbecsülés és megbecsültség

A kutatást vezető Járay Márton elárulta, hogy a cselekvések első lépései a szűrések, majd az életmód-változtatás elérése szakemberek segítségével, de a legfontosabb mindezen kutatási adatokat témává tenni és nem a szőnyeg alá seperni. Hiszen a fizikai és lelki egészség állapota szorosan összefügg az életminőséggel és az elégedettséggel. A kutatásból egyértelműen kiderült, hogy a kisebb településeken nehezebb a szolgálat. A jövőre nézve is kérdésként vetődik fel, hogy van-e egyházunknak stratégiája ezen településeket illetően, ahol a lelkészek sok esetben szellemi elzártságban érzik magukat.Az elégedettség kérdésénél derült ki az az adat is, hogy azok a lelkészek, akiknek van lelkésztársuk a szolgálatban, életüket, eredményességüket is jelentősen jobbnak ítélik meg, mint az egyedül szolgálók. Elégedettebbek a jelenlegi szolgálati helyükkel, pozíciójukkal és még a lelki életükkel is. A lelkésztárs megléte az életkörülményeket és az anyagi helyzetet befolyásolja a legkevésbé, de a többi területet láthatóan komoly mértékben.

Izgalmas kérdés volt a kutatás során az is, hogy lelkészeink mennyire tartják magukat a társadalom fontos, hasznos tagjainak. A válaszok aránya egészen lesújtó volt, hiszen a legtöbben azt érzik, hogy nem azok. A kutatás alapján kimondható, hogy nagy a rizikó a harmincas–negyvenes korosztályban, mert ott mutatkoznak leginkább a megfáradás, a kiégés jelei. Volt olyan lelkész, aki a visszajelzés hiányát élte meg fájón: például egy nagyheti többalkalmas prédikációsorozat után még annyi reakciót sem kapott a gyülekezetétől, hogy „köszönjük a prédikációt”. Tehát a hívek között is van egyfajta fásultság: alig-alig veszik a fáradságot, hogy értékes, pozitív visszajelzést vagy akár bátorító, hálás szavakat osszanak meg a lelkészükkel.

Összegzés és cselekvés

Járay Mártont az lepte meg leginkább – és ez a külföldi kutatásokhoz képest is fontos új hangsúly –, hogy a lelkivezetésnek ekkora lelkiegészség-védő szerepe van. Az adatokból egyértelműen kiderül, hogy jóval magasabb a mentális és a fizikai egészségi szintje annak a lelkésznek, akit egy lelkésztársa, egy mentálhigiénés szakember vagy egy pszichológus rendszeresen mentorál. Figyelemre méltó adat, hogy a válaszadók közül ötven lelkésznek van, kilencvennek nincs szupervíziója, lelkivezetői támogatása, hatvanöt viszont igényelné, hogy legyen.

E kutatás tehát rámutatott a problémára, ám itt nem lehet megállni. Az ilyen típusú felméréseket fontos lenne négy-öt évente megismételni, mert lelkészeink jóllétét tekintve a prevenció lenne az elsődleges megoldás. Nagyobb hangsúlyt kell fektetni a szupervízióra, a lelkiségi támogatásra, a bizalmi légkör megteremtésére is. Az esperesek szerepe kulcsfontosságú ebben, ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a nyitottságot, a segítség elfogadására való képességet is fejleszteni kell lelkészeinkben. És szükséges lenne azt is kidolgozni, hogy mi a teendő konkrét krízis esetén.

A feltárt eredményeket ezért az egyháztagoknak és a lelkészeknek is komolyan kell venniük. A kutatók mindenesetre folytatják a munkát, mivel a reformátusoknál május 2-án indult az országos felmérés, szeptembertől pedig elkezdik közösen értelmezni az eredményeket és kiépíteni a támogatói rendszert. Mert ez esetben nem csak a lelkészeknek szól az ige: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra…” (ApCsel 20,28) Nekünk, egyháztagoknak is feladatunk van lelkészeink védelmében.